Már abból sejteni lehetett, hogy kemény napunk lesz, hogy Anikó tegnap este megfőzte a paprikáskrumplit. Valóban. Éjszaka, alig éjfél előtt Janka fölsírt, hogy neki most nagyon fáj a hasa. Meg is mutatta, hogy hol és nagyon kétségbeesetten sírt és jajveszékelt, hogy ő ebből már nem fog meggyógyulni sohasem. Addig-addig, míg el nem határoztuk az anyukájával, hogy felvisszük őt az ügyeletre, megmutatni.
Na mármost nálunk nincs gyerekorvosi ügyelet, pláne hétvégén, csak a János kórházban (ez légvonalban 25 km, de van, aki tud rövidebb utat az erdőn át...). Ennélfogva a felnőtt ügyeletre vittük. Az ágyból frissen kipattant (ám ettől még álmos) doki és aszisztense hosszas tanakodás után úgy döntöttek, hogy bár nem látnak a kislányon semmi gyanúsat, de ha már fájlalja a hasát és egy egész napja nem volt széklete, akkor menjünk csak be a Jánosba és mutassuk meg az ottani kollégának.
Amíg Anikó várta a papírokat és kirántottam Jankát a váróterembe azzal, hogy felöltöztetem. Kicsit beszélgettünk. A vége az lett, hogy gyalog jött az autóig vissza. Odafele végig vitette magát, mert hogy annyira fáj a hasa, hogy ha a lábát megmozdítja máris fáj... Egyébként is jó kedve volt, beszélgetett, ugrált és nagyokat ásított. Hazafele menet közöltem életem párjával, hogy én bizony be nem viszem ezt a gyereket a kórházba, mert a végén még ott tartják. "Egyébként is csak rá kell nézni: így néz ki egy beteg gyerek?" Kedvesem persze vérig sértődött, hogy én a saját kényelmemet helyezem előtérbe, de amikor kiszálltunk az autóból és Janka kezébe adtam az elemlámpát, hogy azzal sétáljon el a házig, már csak egy érve maradt: ki vagyok én, hogy kétségbe vonjam, ha az orvos azt mondta, hogy meg kell mutatni a kórházban. Erre egyszerű volt a válaszom: az apja vagyok és sokkal jobban ismerem a lányomat, mint akárki, aki orvosi egyetemet végzett. (Bizonyos tekintetben persze :-)
Az idő végül is engem igazolt, de azért be kell vallanom, féltem egy kicsit: mi van, ha nem csak vaklárma az egész és a késlekedés miatt valami baja lesz? Istennek hála, nem ez volt a helyzet. Ágyba került (apa és anya közé), elaludt és reggelre semmi baja nem volt már. A többiek, apósomat kivéve, akit megkértünk hogy vigyázzon addig Balázsra, semmit észre sem vettek az egészből. Mára pedig mindez egy szép, közös éjszakai kalanddá mosódott.
Szombaton aztán nem volt megállás: Anikó takarított, én jobbára a gyerekekre vigyáztam. Emellett sikerült még megjavítanom az autónk ablakmosóját, ami egy ideje spriccelés helyett csak pisilt a szélvédőre. Most újra jó erős vízsugárral olajozza az ablaktörlők útját. Sikerült továbbá tönkretennem két amúgy sem jó állapotban levő digitális órát. Mindkettő leesett, különböző magasságokból és a foglalkozás tétje az lett volna, hogy hátha lehet a kettőből egy jót összefaragni. A kínaiak azonban kifogtak rajtam - jobban, mint az autónk esetében a japánok. Minden alkatrész tökéletesen az ellentétje volt a másik szerkezetbeli megfelelőjének. A működtető elektromágnes pedig legalább kétszer akkora volt az egyikben (amelyik még meg is mozdult néha), mint a másikban. Rövid küzdelem után föladtam.
A harmadik, amiről még be szeretnék számolni, mint vívmány az a zöldbab kiszedése volt. Nagyon jó fajta zöldbabunk volt idén (hivatalosan bokorbabnak hívják egyébként). Folyamatosan virágzott és termett jó néhány levesre valót. Azt hiszem, jövőre is ezt a fajtát fogjuk keresni. A címkéjét mindenesetre elteszem. Janka ebben sokat segített. (Balázs közben anyukájának segített takarítani.) Kislányom a sípjával jól megriogatta a tyúkokat, majd nyitva hagyta a kertkaput, hogy megszökhessenek az állatok és végül hajlandó volt egy talicskányi babszárat felpakolni, ha megígértem, hogy fölülhet a tetejére és tologatom egy kicsit...
Súlyosbításnak időnként megjelentek a színen kisebbik sógorom kutyái és barátnője az ő barátnőivel, a nagyobbik sógorom feleségével és lányaival és egy kis időre még a szomszéd unokája is. Nagysógimra egyébként panasz nem lehet: tulajdonképpen ő beszélt rá, hogy kezdjek hozzá az ablakmosó szerelésnek és közben is nagyon sokat segített. A legtöbbet azonban azzal segítették, hogy két enyhén rakoncátlan gyerekünket közel másfél órára átvitték magukhoz. Addig zavartalanul haladtunk egy nagyot a munkában, megebédeltünk és még pihentünk is, legalább is ittunk egy kávét.
Egyszóval teljesen átlagos szombat volt. Már nagyon hiányzott egy ilyen.
Na mármost nálunk nincs gyerekorvosi ügyelet, pláne hétvégén, csak a János kórházban (ez légvonalban 25 km, de van, aki tud rövidebb utat az erdőn át...). Ennélfogva a felnőtt ügyeletre vittük. Az ágyból frissen kipattant (ám ettől még álmos) doki és aszisztense hosszas tanakodás után úgy döntöttek, hogy bár nem látnak a kislányon semmi gyanúsat, de ha már fájlalja a hasát és egy egész napja nem volt széklete, akkor menjünk csak be a Jánosba és mutassuk meg az ottani kollégának.
Amíg Anikó várta a papírokat és kirántottam Jankát a váróterembe azzal, hogy felöltöztetem. Kicsit beszélgettünk. A vége az lett, hogy gyalog jött az autóig vissza. Odafele végig vitette magát, mert hogy annyira fáj a hasa, hogy ha a lábát megmozdítja máris fáj... Egyébként is jó kedve volt, beszélgetett, ugrált és nagyokat ásított. Hazafele menet közöltem életem párjával, hogy én bizony be nem viszem ezt a gyereket a kórházba, mert a végén még ott tartják. "Egyébként is csak rá kell nézni: így néz ki egy beteg gyerek?" Kedvesem persze vérig sértődött, hogy én a saját kényelmemet helyezem előtérbe, de amikor kiszálltunk az autóból és Janka kezébe adtam az elemlámpát, hogy azzal sétáljon el a házig, már csak egy érve maradt: ki vagyok én, hogy kétségbe vonjam, ha az orvos azt mondta, hogy meg kell mutatni a kórházban. Erre egyszerű volt a válaszom: az apja vagyok és sokkal jobban ismerem a lányomat, mint akárki, aki orvosi egyetemet végzett. (Bizonyos tekintetben persze :-)
Az idő végül is engem igazolt, de azért be kell vallanom, féltem egy kicsit: mi van, ha nem csak vaklárma az egész és a késlekedés miatt valami baja lesz? Istennek hála, nem ez volt a helyzet. Ágyba került (apa és anya közé), elaludt és reggelre semmi baja nem volt már. A többiek, apósomat kivéve, akit megkértünk hogy vigyázzon addig Balázsra, semmit észre sem vettek az egészből. Mára pedig mindez egy szép, közös éjszakai kalanddá mosódott.
Szombaton aztán nem volt megállás: Anikó takarított, én jobbára a gyerekekre vigyáztam. Emellett sikerült még megjavítanom az autónk ablakmosóját, ami egy ideje spriccelés helyett csak pisilt a szélvédőre. Most újra jó erős vízsugárral olajozza az ablaktörlők útját. Sikerült továbbá tönkretennem két amúgy sem jó állapotban levő digitális órát. Mindkettő leesett, különböző magasságokból és a foglalkozás tétje az lett volna, hogy hátha lehet a kettőből egy jót összefaragni. A kínaiak azonban kifogtak rajtam - jobban, mint az autónk esetében a japánok. Minden alkatrész tökéletesen az ellentétje volt a másik szerkezetbeli megfelelőjének. A működtető elektromágnes pedig legalább kétszer akkora volt az egyikben (amelyik még meg is mozdult néha), mint a másikban. Rövid küzdelem után föladtam.
A harmadik, amiről még be szeretnék számolni, mint vívmány az a zöldbab kiszedése volt. Nagyon jó fajta zöldbabunk volt idén (hivatalosan bokorbabnak hívják egyébként). Folyamatosan virágzott és termett jó néhány levesre valót. Azt hiszem, jövőre is ezt a fajtát fogjuk keresni. A címkéjét mindenesetre elteszem. Janka ebben sokat segített. (Balázs közben anyukájának segített takarítani.) Kislányom a sípjával jól megriogatta a tyúkokat, majd nyitva hagyta a kertkaput, hogy megszökhessenek az állatok és végül hajlandó volt egy talicskányi babszárat felpakolni, ha megígértem, hogy fölülhet a tetejére és tologatom egy kicsit...
Súlyosbításnak időnként megjelentek a színen kisebbik sógorom kutyái és barátnője az ő barátnőivel, a nagyobbik sógorom feleségével és lányaival és egy kis időre még a szomszéd unokája is. Nagysógimra egyébként panasz nem lehet: tulajdonképpen ő beszélt rá, hogy kezdjek hozzá az ablakmosó szerelésnek és közben is nagyon sokat segített. A legtöbbet azonban azzal segítették, hogy két enyhén rakoncátlan gyerekünket közel másfél órára átvitték magukhoz. Addig zavartalanul haladtunk egy nagyot a munkában, megebédeltünk és még pihentünk is, legalább is ittunk egy kávét.
Egyszóval teljesen átlagos szombat volt. Már nagyon hiányzott egy ilyen.