Többször megkértem, hogy ne csináljunk egyszerre mindent is!
Olyan ez a sok tennivaló a kertben, mint egy nagy tányér spagetti. Az ember megfog egy szálat, elkezdi húzni, és nem tudhatja, mi fog még mozdulni?
Például, ha nekiállunk füvesíteni, akkor középen lesz egy terület, amire hat hétig nem lehet majd rálépni. Pont addig, ami idő alatt lebetonoznám a kisház alapját, és ráépíteném a bódét. Merthogy ahhoz sincs meg minden.
Végül csak vigyem odébb a meglevő faanyagot, meg a zsaludeszkáimat, meg a gyerekek kisházát, mert hogy néz már az ott ki elöl a kerítésnek támasztva?! Átpaloltunk, de hát akkor meg pont nem lehet majd a teraszt burkolni, meg füvesíteni, meg amúgy is egy nagy kupac fa, amiből szegek állnak ki itt-ott...
Mintegy kegyelemdöfésként, ha most ledönti az utca felőli kerítést is a szél, ahogy a szomszéd felőlit már kiborította (mert az építő vállalkozó hanyag munkát végzett: nem vasalta le rendesen a beton alaphoz), akkor annak csak annyi haszna lesz, hogy nem nekünk kell kiborítani.
A szomszéddal való értekezésben, hogy akkor ez most kettőnk között kinek a kerítése, megállapítottuk, hogy az is a mienk, meg a másik 52 méteres is a mienk, meg az utca felőli 27 méteres is a mienk... szóval fenntartandó kerítésből is jócskán bevásároltunk a házzal együtt. Én titkon még reménykedem, hogy az utcai kerítésnél talán nem végzett annyira hanyag munkát a vállalkozó.
A virágokat viszont el kell ültetni! De hova?
A kerítés mellé, ahol a munkások kitapossák?
Vagy az udvar közepére minden mindegy alapon?
Kezdem átlátni, hogy amikor benne van az ember, nem annyira okos, mint utólag.
Innen nézve sokkal jobban látszik, hogy a szüleink miért úgy csinálták a dolgokat, ahogy? Szeretném, ha tudnák, hogy most már nem haragszom rájuk emiatt annyira!
Erőgyűjtés
3 hete