Konyhanyelven fogalmazva

Keveseknek adatik meg, hogy visszatérhessenek életük egy korábbi színhelyére. Kabát Elemér éppen abban a konyhában ücsörgött, ahol korábban tíz évig lakott. Nem volt túl jó érzés: minden más volt már. Ő azt a régit, az ő-ideje-belit kereste minden szegletben.

Persze azt a négy sor csempét ő ragasztotta fel utólag, azért olyan csálé. A konnektor mellett ő fúrta ki a falat, hogy a mosogató feletti lámpa vezetékét a konnektor dobozában lehessen bekötni. A gáztűzhely és a fal közé ő hajlította a fémlapot. Pontosan méretre. Egy kicsit még talán szorosabbra is, mint kellett volna. Ő véste ki a falat a páraelszívó kivezetésének, és ő is gipszelte vissza. Ezek itt még mind az ő keze munkájáról beszélnek.

Neki.

Más, aki ezekről mit sem tudva él itt, nem is törődik ilyen csekélységekkel. Lám, a négy sor csempe elé odatolták a hűtőszekrényt...

Vajon a szabály, hogy semmi sem örök, elmúlik-e egyszer?

Elzsibbadtan

Ma délelőtt megkértem a kollégáimat, hogy hagyjanak egy kicsit békén, mert valaki csúnyán rátérdelt a mellkasomra. Már többször éreztem hasonlót, így van benne némi rutinom, de ez most rémisztően sokáig tartott.

Vagy csak a tudat rémített meg, hogy várnak rám?

Nekem még van dolgom itt, ezen a világon!

Az pedig nem érdekel, hogy ez kit nem érdekel.

Nekem még van dolgom itt, ezen a világon! Nem is egy, hanem három. Meg egy a ráadás...

A gyerekek és a köszönés

Húsvétkor szüleimnél vendégeskedtünk. Mindig nagy örömmel mutatom be a gyerekeknek szülővárosom egy-egy általuk még ismeretlen szegletét. Mára majdnem minden más lett ugyan, de én továbbra is minden kőhöz, minden fához tudok egy mesét.

Néha újabbakkal is gyarapszik a történelemkönyv. Például az "itt találkoztam újra, 18 év után Bandival és Rikával, akik szemlátomást meg sem ismertek..." kezdetű történet ennek a hosszú hétvégének az egyenes következménye. Bandit és Rikát pedig ne tessék keresni a múltam szövevényes név-erdejében, mert ezen a néven csak én tudom, kiről, kikről van szó. (Ők sem ismernének magukra, ha olvasnák ezt a blogot.)

Nem először jártunk a gyerekekkel a "gólyás játszón", amit gyermek és fiatal felnőtt korom egyik meghatározó játszótereként tartok nyilván. Szerencsére többször átépítették már, így nem kell félnem, hogy valamelyik játék, vagy esetleg egy marék homok mesélni kezd...

Talán csak nekem mesélnének, hogy tolmácsoljam az utókornak a történeteiket. Azokat, amiket együtt éltünk meg.

A gólyás játszón az a jó, hogy nincsenek túl sokan, mégis mindig van kint egy-két gyerek. Itt ismerkedtünk meg az "igazi" Zoéval, innen ismerjük Diánát, és Emmát is. Takarja homály, hogy az asszony, akivel Emma érkezett, diáklány korában egy hétig nem mosott kezet, és azt is, hogy miért?

A gyerekek jót játszottak, a felnőttek a fák árnyékában bátortalanul méregették egymást. Csak akkor léptek közbe, amikor csemetéjük valami életveszélyes mutatványba kezdett. Egyszóval kellemesen telt a délelőtt.

De mi köze mindennek a köszönéshez?

Hazaindultunk ebédelni. Ekkor tűnt fel, hogy csak mi, felnőttek köszönünk el mindenkitől. A gyerekek nem akartak egymástól sem, tőlünk sem elköszönni. Miért?

A gyermek az örök, egyetlen "most"-ban van. Mi szoktatjuk ki ebből, hogy amikor eljön az ideje, saját ideigvalóságával szembesüljön. De arra már gyávák vagyunk, hogy megmutassuk: mihez is kell ezzel kezdeni?

Nagypéntek

Készülődés, tömeg, fegyvercsörgés. Nyüzsgés, tárgyalás, kiabálás, rohangálás, küldözgetés. Megtagadás, megbánás, jó és rossz megoldások.

Szenvedés, vér, víz. Sietség megint.

Csend.

Várakozás.

Csend.

Ünnep?

Ünnep!

A legnagyobb! A megfoghatatlan.

A halhatatlan Isten meghal...

Értem. 

Érted.

Ha még nem érted, nemsokára érteni fogod, és akkor már érted is.

(De kinek van ideje ezzel törődni, miközben a konzumidióták nyuszija éppen sárgadinnyés nyúlbogyókat tojik?!)

Áldott húsvéti ünnepeket kívánok magam, és családom nevében! (Az ünnepek alatt szolgálókért pedig, ha teheted, imádkozz velünk.)

Villam oson

Kabát Elemér békésen ücsörgött a villamoson. Budapesten. Az alábbi pár mondat megítélése szempontjából fontos tényező, hogy a történet helyszíne Magyarország. 

Az egyik megállóban az előtte ülő fiú mellé, az üres helyre odaült egy idősebb úr, és Elemér egy nagyon furcsa párbeszéd akaratlan fültanújává vált. Sajnos a felhasználható betűk nem teszik lehetővé, hogy pontosan adjam vissza a beszélgetést úgy, ahogy elhangzott, de valami ilyesmi volt hallható:

-- Halkarszániszón!

-- Vélsimgyek, szöm.

Na ettől hősünknek mindenféle kósza gondolatai támadtak. Elsőként megpróbálta megfejteni az elhangzottakat. Nem ment egyszerűen, de végül megoldotta ezt a problémát. (A helyes megfejtést beküldők között egérutakat sorsolunk ki :) Mégegyszer jól megnézte a két felnőtt embert. Nem, nem lehet, hogy mindezt a gyerekszáj rovatba gyömöszöljük. Ez bizony felnőttszáj.

Amikor mindezt elmesélte, nekem csak egy kérdésem maradt: hogy beszélnek az emberek ma? Gyarul?

Az nem jó!

Csak orvos kezébe ne kerülj! Meg bankár kezébe!

Eddig amit csak lehetett, megoldottam papír nélkül. Elektronikusan. Interneten.

Ez kettőnek nem jó: az orvosnak, meg a banknak.

Az nem jó, ha CD-n viszem a röntgen eredményét, mert ahol meg akarják nézni, nincs olyan program, amivel meg lehetne nézni. Természetesen a CD-n sincs. Tőlem sem várhatják el, hogy mindenhova vigyem a laptopomat, hogy a kedves doktor meg tudja csodálni a felvételt. Egyébként is csak vet rá egy pillantást, közli, hogy minden rendben, és ezért én cipelhetem a cuccomat keresztül a városon.

Az nem jó, ha a bankba beküldöm egy e-mailben a fájlt, amiben a fél évre lekért számlatörténetem található. Ha valaki látott már ilyet, tudja, hogy elég nehéz hamisítani, mert akkor ugrás lesz a gördülő egyenlegben, ami azonnal kiszúrható. De ezt csak én tudom, a banki ügyintéző nem. Neki papíron kell, de elég csak az elmúlt két hónap. Ja! és vigyek közüzemi számlát, mert az is kell!

Az nem jó, ha elektronikusan kapom a számláimat, és banki átutalással fizetem, mert az nem papír, és akkor neki nincs mit néznie. Vagy nem tudom. De befizetést igazoló csekket mindenképpen vigyek! Ember! Most mondom, hogy átutalással intézem az ilyesmit! Akkor elég lesz a bankszámla kivonat. De azt sem postán kapom!

Hát ő még ilyen konok ügyfelet nem látott!

Bankár kezébe ne kerüljetek! Meg orvoséba!

Ez legyen az én húsvéti jókívánságom.

A végére mindent leküzdöttünk, megoldottunk és elrendeztünk, de csak hogy ne lehessen happy end, a munkáltatói igazolásról lemaradt a cégszerű aláírás. A legközelebbi, cégszerű aláírási joggal rendelkező személy Bécsben van...

Igen, vannak normális munkahelyek.

Igen, vannak normális családok.

Igen, vannak normális orvosok és bankárok is.

Az enyém nem az. Nekem az nem jó!

Nagyhéten, vígasztalás gyanánt

Mindíg van valaki, aki sokkal nagyobb nyomorúságban van, mint amiben te valaha is voltál.

Nincs is túl messze tőled. Talán.

Hírességekről

Az Egyháznak EGYETLEN celebje van: JÉZUS. Néhányan úgy látszik, elfeledkeztek erről. Ez nem rólad szól. -- Rick Warren

(Forrás a Twitteren, fordítás saját.)

Az első randi -- tíz év után

Ma randiztam. Egy háromgyermekes anyával, életem nagy szerelmével. A feleségemmel.

Sógornőm elvállalta, hogy vigyáz a gyerekekre, így együtt tölthettük a délutánt. Csak mi ketten. Tíz év óta először!

Hát...

Van még hova fejlődjünk, azt hiszem.

Az elmúlt évek, a folyamatos rohanás, kapkodás a gyerekek körül, a ház körül a ... minden körül annyira lefoglaltak minket, hogy nem nagyon volt időnk egymásra. Emlékszem, mert ilyen is csak egyszer volt, hogy egyik éven egy este el tudtunk menni moziba kettesben.

Kiléptünk a kapun, még húsz méterre sem voltunk a háztól, ahol most lakunk, amikor Anikó megkérdezte, hogy most tulajdonképpen miről fogunk beszélgetni? Elgondolkodtató, nem?

Egészen jól feltaláltuk magunkat. Kerestünk egy csendes parkot, ahol két padot is kipróbáltunk, hogy melyik kényelmesebb, ha hosszan ülnek rajta. Beszélgettünk mindarról, ami az utóbbi időben foglalkoztatott, ami előttünk áll. Mit, hogyan szeretnénk? Miben kellene változnunk? Aztán sétáltunk egy nagyot, végül pedig beültünk egy cukrászdába.

Ott aztán már nem bírtuk tovább a gyerekek okozta nyüzsi nélkül, úgyhogy közös megegyezéssel hazasétáltunk.

A közös megegyezés arra is kiterjedt, hogy ezt nekünk még gyakorolni kell, ezért a jövőben gyakrabban fogunk ilyen időtöltéseket szervezni, és azon leszünk, hogy más gyerekes szülő is hozzájusson ehhez a lehetőséghez. 

Izgalmas idők

A tavasz a változás időszaka. Mi is változásokkal vagyunk terhesek. Figyeljük az eseményeket, a titkos formáltatást, alakulást. Közben pedig mi is formálunk, alakítunk. Most még csak szépen csendesen, lassan, de hamarosan egyre nyilvánvalóbban.

Számomra a legizgalmasabb ebben, hogy közben mi magunk is formálódunk, alakulunk.

Kaptunk egy lehetőséget, hogy végre felismerjük, mivel állunk szemben. Ha a gyanú beigazolódik, más kerékvágásba kerül az életünk. De ha nem, akkor is. Ezen dolgozunk éppen.

Illetve az esetek nagy többségében csak nézzük, és csodáljuk. Isten gondviselő kegyelmében, teljes biztonságban és nyugalomban, mégis egy pillanatra sem megállva.

Hogy mi lesz mindennek a vége, mi és mivé alakul, még nem nyilvánvaló. De már nagyon kíváncsi vagyok rá!

Külön köszönöm a Mesternek, hogy időnként beenged a Műhelyébe, és amit készítünk, akármilyen tökéletlen is a maga naiv egyszerűségében, Általa a helyére illesztve része tud lenni a Nagy Egésznek.

Tejesautó

"Frissen fejt tej" hirdeti a felirat a tejes autón. Ha ez így volna, az autóban nem egy tartály lenne, hanem egy, vagy több tehén.
Vajon hányan, és hányféleképpen élnek abból, hogy az emberek többsége nem tudja összeegyeztetni a vágyait, a lehetőségeit és a természetes rendet? Mint például a tejes autó esetében. A vágy adott: tejet szeretnék inni. A lehetőségem: tartok tehenet, vagy megvásárolom a valóban frissen fejt tejet a tehén gaztájától. A természetes rend: a tehén egész nap kint legelész a réten, termeli a tejet. Este megfejik, és vagy aznap vacsorára, vagy másnap reggelire el is fogy a valóban friss tej. Az el-nem fogyó részekből pedig tartósabb tejkészítmények (pl.: aludt tej, sajt, túró) készülnek.
Vajon hányan, és hányféleképpen élnek abból, hogy az emberek többsége nem tudja összeegyeztetni a vágyait, a lehetőségeit és a természetes rendet?
Vélemény?

Mindent, amit tudok, a hibáimból tanultam

Sőt! A hibák és ballépések tömkelegéből.

Mert nem az  a baj, ha az ember hibázik. Tévedni emberi dolog. Bizonygatni, hogy jó az úgy, szintén. Sokszor tévedni a butaság jele, mondják az okosok. Én ez utóbbit annyival egészíteném ki, hogy sokszor tévedni ugyanabban a kérdésben. Ezzel kapcsolatban is engedékeny vagyok azonban, mert ugye nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba. Mégis: nagyon bölcs gondolatnak tartom a Koránból azt a részt, amely megtiltja az igaz hívőnek, hogy kettőnél többször feleségül vegye ugyanazt a nőt.

Nem az a baj, ha az ember hibázik. A baj az, ha nem tanul belőle! Nagy baj. Van olyan betegség, amelyben a hosszú távú memóriája sérült a személynek. Az illető hetvenedszer is leesik ugyanazon a lépcsőn, és megy vissza a tetejére, mert nem emlékszik rá, hogy leesett. Nem képes megjegyezni, hogy a tűz éget, és tele van a teste égési sérülésekkel. Ezek persze durva példák, de valahol mi is így vagyunk, nem? Újra meg újra beleesünk ugyanabba. Nem vagyunk képesek megjegyezni, hogy valaki nem attól kedves ember, hogy szépen mosolyog ránk, és nem attól értékes, hogy öltönyben jár.

Nem az a baj, ha az ember hibázik. Az már baj, ha nem tanul belőle, de még nagyobb baj, ha nem tud utána nevetni a saját hibáján!

Időnként pedig lehetünk annyira okosak is akár, hogy más kárán tanuljunk.

Idehaza

A tegnapi nap olyan mértékben volt zsúfolt, hogy este csak bezuhantam az ágyba. Április elseje ide vagy oda, Jankát némi osztályvezető főorvos után rohangálás árán kiengedték a kórházból. Még vissza kell mennünk vérvételre, mert valami nem stimmelt a vérképében, de egyébként -- az orvos állítása szerint -- minden rendben van.

Csak tegnap reggelre az egyik szobatársa elkapta a másiktól a tüdőgyulladást, a harmadik szobatársat pedig visszakötötték az infúzióra, mert "nem ivott eleget". Innentől fokozottan figyelünk magunkra is, meg Jankára is. Valószínűleg mindannyian hoztunk haza valami kis szuvenír víruskát, de talán a mi vidéki szervezetünk elég erős ahhoz, hogy legyűrje, mielőtt kitörne rajtunk a baj. Ha nem, akkor tévedtem.

Janka egyébként vágyik vissza a kórházba. Ott az éppen soros szülője csak vele foglalkozott, itt megoszlik a figyelmünk. Legalább három felé. Jobb lenne négyfelé úgy, hogy egy kicsit egymásra is tudjunk figyelni.

Ma a szép időben délelőtt elmentünk a fiúkkal sétálni. Felfedeztünk egy játszóteret nem messze Balázs iskolájától. Ki kellett próbálni.

A fiúknak annyira tetszett, hogy délután Jankát is magunkkal vittük. Neki is tetszett nagyon. Nem a környék, és az ottani arcok, de úgy gondolom, hogy nem árt, ha ilyet is látnak a gyerekek, nem csak az elit helyeket.

Estére mindannyian jól elfáradtunk. Senkinek nem kellett kétszer mondani, hogy menjen az ágyába.

Közben Zsámbékon ismét volt ruhaosztással egybekötött adománygyűjtés, én pedig éppen ügyeletes lennék a héten, de így nem tudtam vállalni. Vannak ott elegen, akik megoldják. Kémeim jelentése szerint a templomot szépen kitakarították a vásár után, és virágot is visz valaki.

Lám, ők egészen jól megvannak már nélkülem...