Lebontás

Odamegy az ember a korábbi tapasztalataival.
Mondjuk több, mint tíz éves tapasztalataival. Azóta nem csak a világ szemlélete változott meg, hanem maga a világ is.
Kezdve rajtam, aki tíz éve még mindig töretlenül hittem, hogy én vagyok a világ közepe, és ha valamit elgondolok, akkor az vagy úgy van, vagy addig kell alakítani mindenen, amíg úgy nem lesz! Odamentem a hatósághoz több, mint tíz évvel ezelőtt egy hasonló üggyel, mint most.
A Hatóság is sokat változott.
Volt az a fajta hivatalnok, aki egyszerű szakmunkásként kezdte, csak jó helyen volt jó időben, és pontosan, határozottan tudta megmondani, hogy minek kell történnie. Illetve minek kellett volna. Mert általában, amikor szólt, már késő is volt, és úgyis el volt rontva már minden. Hiszen azért szólt. Illetve azért szólt, mert élvezte az emberek vérnyomását, az adrenalin-szintet plafon fölé nyomó tehetetlenség érzését. Mert megtehette, hogy szórakozzon. Különösen azokkal, akik egyébként értelmes emberek voltak, vagy lettek volna, csak éppen az adott szakterülethez nem konyítottak. Na velük lehetett a legjobban packázni. Megforgatni őket a saját levükben, egészen odáig, hogy végül már azt kívánták, bár meg se születtek volna erre a világra.
Ilyen élményekkel, ilyen múlttal érkeztem meg ma reggel a Hatóság udvarára.
Kicsit korán mentem, és számomra nem meglepő, de a többiek számára érthetetlen módon majdnem mindenkivel sikerült összevesznem, aki csak az utamba került a családomból reggel.

A Hatóság viszont sokat változott.
Kedves, segítőkész, jókedvű csapatot láttam. A folyamatok maguktól haladtak tovább, nem kellett erre, vagy arra várni, és ami máskor korán reggel kezdődött, és vissza kellett menni az eredményért délután, az most egy fél óra alatt lezajlott tokkal-vonóval, illeték lerovással, szemlével, és korrekt, lényegre törő tájékoztatással együtt.
Szóval csak nem győztem csodálkozni.

Úgy látszik, cipelek olyan súlyokat, amikből nem ártana már reszelni egy kicsit.
Ennek a hatóságos élményemnek például a ma reggeli műszaki szemle igencsak nekifogta a ráspolyt.

Nagy átlag

Valamilyen formában mégiscsak úrrá tudunk lenni a különbözőségeinken. Átlagolunk. Tudjuk, hogy ilyen nincs, vagy ha mégis van, akkor véletlenül van.
Mint ahogy normális sincs.
Illetve annyi féle normális van, ahányan képesek felállítani a normalitást, mint kategóriát. Mert az valahol természetes, és még objektívnek is tűnik, hogy nagyrészt magunkat tekintjük normálisnak. Kivéve, aki nem.

A legjobb lenne nem normálisban, meg átlagosban, meg általánosban gondolkodni. De a gondolkodást pont már az általánosban igyekeznek kiirtani az emberek gyerekeiből azzal, hogy csak, egyedül és kizárólag az unásig ismételt, "megtanult", begyakorolt anyagot fogadják el helyesnek, és jutalmazzák magasabb jegyekkel. A kísérletezésnek, a meglevő, fennálló rend megkérdőjelezésének nem sok jövője van egy ilyen rendszerben.
Persze, kell a szorgalom, és kell a kitartás, de az nem elég.

Mi különbözteti meg a meg nem értett tehetséget a tökkelütött hülyétől? Mi különbözteti meg őket, ha mindkettő elég kitartó? A normális emberek? Az átlagos emberek? Az utókor?

Honnan tudhatom, hogy most éppen valami maradandót alkotok, vagy akár abba is hagyhatnám, mert tökéletesen fölösleges az erőfeszítés, az idő, amit beleölök akár csak ebbe az írásba is?
Humusz, vagy por alakban már nem fog vígasztalni, hogy valaki ezen bejegyzések olvastán jutott el a teljes megvilágosodásra, vagy valami felsőbbrendű hatalmasság megismerésének útjára. Azt meg, hogy majd "onnan föntről" nézem mindezt mosolyogva, nem gondolom járható útnak. Remélem "odafönt" lesz érdekesebb elfoglaltság is, mint a szerencsétlen halandó embertársaim sorsának a kukkolása "örökké".

Erre vajon mit mond a nagy átlag?

Légpárnacsaták

Egy reggel arra kelni, hogy milyen jót beszélgettünk a feleségemmel. Nem hittem volna, hogy ez az idő is eljön.

Egy délelőtt rádöbbenni, hogy egy-két, akár ötlet-szerűen odaszórt kép a falon mennyire feldobja a szobát. Aztán szembesülni az örömmel, amit Rékának okoz, hogy ott látja magát a testvérei között a képek sorában. Délután föl-le járkált a lépcsőházban, fölfele mutogatott, és az Apa, Kéka, kép szavakat ismételgette... Mert Rékául a Réka, az Kéka.

Egy délben szembesülni a ténnyel, hogy a hattagú családban nem mindenkinek fontos a vasárnapi ebéd. Valamiért nem elég vonzó az asztalközösség. Szeretnék ezen változtatni. Ezen is.

Egy délután belealudni a gyerekaltatásba, és nem érezni lelkiismeret furdalást ébredés után. Zsömlét vadászni a közeli boltban, és azon gondolkodni, hogy egy hattagú családnak mennyi lehet az egy hétre elegendő WC papír úgy általában?

Egy este ezt mind átgondolni, összefoglalni, és elraktározni nehezebb időkre. Lassan felnő az a generáció, akinek a szalicil már nem jelent semmit.

A kiszolgáltatottság érzése...

... nem megszokható. Átéljük, amikor a fogorvosnál ki kell nyitni a szánkat. Átéljük, amikor a hivatalban, vagy a hatóságnál várjuk a sorunkat, de az még nem is annyira kiszolgáltatott állapot, mint amikor végre sorra kerülünk.

... együttjár a tehetetlenség érzésével. Ebből aztán természetszerűleg fakad a sarokba szorított állat viselkedése, aki a legkisebb gyanús jelre is támad, mert védi magát. Védi a szabadságát. Azt a keveset, ami még van neki. A hivatalnok pedig hűvös mosoly kíséretében viszi be a további pontot érő találatokat, saját sérthetetlenségének biztos tudatában.

... az is, hogy nem tudjuk, milyen idő lesz holnap? Amikor ez még számított, vagy hogy mennyit tojnak a tyúkok (most nincs nekik elég fény, azért megint nem termelik a tojásokat, szóval megint emelésre számíthatunk) ekkor vagy akkor. Itt aztán bejön az igény, hogy szeretnénk befolyásolni azt, amit elvileg nem tudnánk.
Megpróbáljuk megkenni a hivatal csikorgó gépezetét, vagy az egészségügy bizonyos szegmenseiben próbálunk olajat csöpögtetni a fogaskerekek közé ama nagyszerű föníciai találmánnyal.
Vagy bikák és bakok vérét áldozzuk, fekete mágiázunk, a horoszkóból próbáljuk kiolvasni, ami a csillagokban írva van. Esetleg imáinkkal teszünk kísérletet elnyerni a felsőbb hatalmasság jóindulatát, hátha ezúttal javunkra fordítja a helyzetet. Mondjuk mind küzül még ez éri a legtöbbet.

... lassan válik uralkodóvá. Mint a köd. Eleinte csak akkor látjuk, amikor messzebbre tekintünk. Később már nem látunk tőle semmit. Aztán végül már azt sem látjuk, hogy nem látunk. Csak vergődünk, mert érezzük, hogy valami rossz.

... fellép akkor is, amikor szembe találkozunk egy igazságtalan helyzettel. Betegség, öregség, halál. Nem feltétlenül a sajátunk, de valakié, aki hozzánk közel áll. Vagy állt.
Olyankor megint tehetetlennek, kiszolgáltatottnak érezzük magunkat.

Nem mondom, hogy jól van ez így. Viszont nem nagyon tud máshogy lenni.
Habár...

Az eső akkor is esik, ha mi ettől mérgesek leszünk, idegesek. Kiszolgáltatottnak érezzük magunkat, és kétségbeesetten küzdünk azért, hogy habár esik, vizesek ne legyünk.
Ezzel szemben dönthetünk úgy is, hogy az esőnek az a dolga, hogy essen. Amikor esik, az ember, minden ruhájával, és mindenével együtt vizes lesz, és annak külön kell örülni, amikor valami, valahogy mégiscsak száraz marad. Mondjuk a meleg zokni egy jó gumicsizmában.
Az emberek nem élnek örökké, vagyis addig kell őket szeretni, és addig kell velük foglalkozni, amíg itt vannak köztünk, utána pedig hálásnak lehet lenni mindazért, amit tőlük kaptunk. Legyen szó bár egy édesanyáról, vagy a világ legszigorúbb orosztanáráról.
A hivatallal nehezebb kezdeni valamit. De ha figyelembe vesszük, hogy a pult, vagy asztal túloldalán is egy ember ül, aki a dolgát végzi a legjobb tudása szerint, akkor talán időnként megtörténik velünk is a csoda, és sikerül a felbőszült ügyfelek által tépett idegzetű, vagy az állandó stressz elől a cinizmusba, netán gonoszkodásba menekülő emberről ezeket a rétegeket lehántani, és tényleg egy emberrel szembe kerülni. Egy emberrel, aki segíteni akar.

 Nem kell vérmes reményeket táplálni. A világot csak egyszer sikerült megváltani, és ahhoz is kellett három nap...

A kiszolgáltatottság érzése enyhül. Elenyészik, feloldódik a belső humor mindent ízekre szedő levében. A hálaadó imádság pedig soha nem árt!

Boronka

Olyan megmagyarázhatatlanul borongós kedvem van.

Mintha az egész világ valami nagy összeesküvésre készülne, és csak a megfelelő időt várná, hogy egy picit ne figyeljek oda...

... ami egyre valószínűbb, mert nem fogom tudni a világegyetem összes történés-szálát mint egy pók, a kezemben tartani, és figyelni a rezdülését. Igazság szerint erre nem vagyok, és soha nem is voltam képes. De azért próbálkozom keményen!

Ez a hozzáállás már önmagában egy nagyon durva istenkáromlás anélkül, hogy mondtam volna bármit.

Olyan jó volna most egy pohár meleg teával elnyújtózni a nappaliban! Kortyolgatni, és élvezni a családom társaságát.

Nézni, ahogy sürögnek-forognak. Beszélgetni, élvezni a pillanatot.

Kimerültség, fáradtság, szürkeség. Ez van. 

... de egy teát azért főzhetek. Valami süti is akad itthon. Ki kér?

Annak megtapasztalása...

..., hogy őszül az idő.
Odakint a köd, és az egyre hűvösebb. Idebent a küzdelem az új fűtéssel, amiben nincs tanácsadó, és hol hideg van, hol meg meleg, de úgy igazán jó még nem kezd lenni.
..., hogy megnőnek.
Egyik vigyáz a másikra. Szemléletformáló. Nekem is, ahogy fölfogom végre, hogy a világ közepe nem én vagyok, és nem önmagamért élek ezen a világon. Nekik is.
A kicsi már nagyon határozottan tudja képviselni az érdekeit a nagyobbakkal szemben. Ez a mentalitás neki kelleni fog az életben. A többieknek is.
..., hogy félbe lehet hagyni.
A világ nem áll meg, ha valami nem ott, nem akkor, nem úgy fejeződik be. Sőt! Néha még jobb is lesz, egy kicsit később visszatérve, mintha azonnal, lendületből rontottuk volna el.
..., hogy lassan el kell engedni.
El kell engedni a nyarat. Kell a hely az ősznek, hogy szép lehessen. El kell engedni a vágyaink nagy részét. Kell a hely a lemondásnak, hogy értéke legyen mindannak, ami mégis megvan. El kell engedni a gyerekeink kezét. Kell a hely az önállóságuknak, hogy ne búra alól szemléljék, hanem megtapasztalják a világot. El kell engedni az egészséget. Kell a hely a bölcs derűnek, ami a fájdalmat, és a félelmet fölitatja.
El kell engedni a halottainkat. Kell a hely a világnak itt, és most.

A gyümölcsöt akkor kell leszedni, amikor még a fán van!

..., hogy mostantól nem kezdek el reggel blogot írni, mert a feleségemnek segítségre van szüksége.
Én meg tudom jegyezni, amit írni szeretnék akár estig is, de a szendvicsek nem kenik meg magukat, és a tea sem készül el, hogy legyen mit vigyenek a gyerekek az iskolába.