Miért van az úgy?

Senki nem tudja, miért van az úgy? De néha úgy van.

Úgy van, hogy azt hiszed, csináltál már valamit, és neked ezért jár ez-vagy-az. De nem.

Úgy van, hogy azt érzed: tévedésből vagy itt. Vagy te vagy rossz helyen, vagy mindenki más. De ott kell lenned.

Úgy is van néha, hogy egy szót sem értesz mindabból, ami körülötted történik. Félelem tölt el már a gondolatától is, hogy egyszercsak meg kell majd szólalni, és akkor kiderül. De nem kell.

Úgy is van néha, hogy semmi kedved azzal foglalkozni, ami éppen előtted van. Fáradtnak, kimerültnek érzed magad, és amikor mégis megpróbálsz segíteni, nem kérnek belőle.

Úgy is van néha, hogy összekevernek valakivel. Azt gondolják, te vagy az, akit régről ismernek. Néha pedig még a régi ismerősök sem emlékeznek rád.

Úgy is van néha, hogy elveszíted. Amíg volt, nem tartottad semmire. De most, hogy nincs, kezded megérteni, milyen jó volt, amikor még volt.

Miért kell ezeknek így lenni?

Senki nem tudja? De igen.

Inkább az a kérdés, hogy a bizalmad megvan-e még?

Életkép

Apa olvas:

"

Folyvást bosszant engem e nép,

mint orromban a füst,

mint folyton égő tűz a szemem előtt.

Nézzétek, itt a lista, mindent feljegyeztem,

nem hallgatom el,

nem tűrök örökké,

hanem megfizetek nektek!

"

A kicsik megszeppenten pillognak. A nagy:

-- Ez valami blogger?

-- Nem fiam, Ézsaiás...

(65:5b-6a -- ha pedig valamely Kedves Olvasónak az a gondolata támad, hogy önkényesen kiragadott részletekkel traktálom a családomat, az illetőnek egyrészből igaza van, másfelől ... )

Nincs olyan

A szigorú értelmezés szerint nincs olyan, hogy gyengébb pillanat.

Valaki vagy valami az idő minden pillanatában kifejezi önmagát. Minden megnyilvánulása, a puszta létezése önmaga kifejezése.

Ahogy a képernyőre nézel, ahogy a betűket/szavakat/mondatokat jelentéssé dekódolod: ez vagy most.

A képet itt találtam. A készítőnek
minden jogához joga van.

A következő pillanatban, amikor a leleplezés zavarában elkapod a szemed a sorokról: az is te vagy. Ahogy a pillanatnyi csendességbe beszüremlik a környező világ zajaival, illataival, látványával, amit ez számodra jelent: ezeket mind belülről rángatjuk elő. Honnan?

Itt bukik el a szigorú értelmezés. Ugyanis nincs meg bennünk ennyi tartalom. Nem hagyhatjuk továbbá figyelmen kívül azt a tényt, hogy a minket körülvevő, tetszőleges(en nagy, vagy kicsi) méreten értelmezett világ jóval több annál, mint amennyit belőle fölfogni képesek vagyunk.

Innentől pedig nyugodtan hátradőlhetünk. A megfelelő távlatokba helyezve az életünket, ami (mondjuk a világegyetem keletkezésének mércéjével mérve) nevetségesen jelentéktelen. Nem is kell neki túl nagy jelentőséget tulajdonítani.

Egy csepp nem érezhető veszteség az óceán egészét véve alapul.

Mégis.

A sok csepp együttese adja az óceánt.

Tökéletesen céltalan, értelmetlen, haszontalan és fölösleges.

Pont mint egy szál rózsa -- ami csak gyönyörű.

Vagy ilyen sincs?

Valami kell legyen.

Visszakapaszkodtam a deszkára...

... de ez nem jelenti azt, hogy már föl is tudok állni rajta.

Nem jelenti, hogy nem zuhanok újra egyensúlyomat veszítve a vízbe, ahol újra elborítanak a hullámok.

A biztonságos part látótávolságra van, és végül is tanulni jöttem.

Még akkor is, ha bohócnak már egy kicsit öreg vagyok.

Célom van, és amíg azt szem elől nem veszítem, nincs baj. Tudom mikor, és honnan indultam. Tudom hová tartok. A többi pedig majd adja magát.

Fontos elérni a célt, de nem mindenáron, nem fogcsikorgatva, hanem egy szép, örömteli út végén. Amely az első lépéssel kezdődik.

Visszakapaszkodom a deszkára, és újra megpróbálom.

... és újra ...

Nagy levegő! Előre!

Bárkivel megeshet, hogy visszamegy a nem-olyan-régi munkahelyére, és segít szétszerelni azt, amit annak idején ő maga rakott össze.

Ugye?

Miért?

Először is hívtak.

Eljönni egy helyről, és beszélő viszonyban maradni az ottmaradókkal nekem nem szokott menni. Volt olyan, hogy egy korábbi főnökömmel ugyanabba a metrókocsiba szálltunk, és mindent megtettem azért, hogy ne vegyen észre. Tudom, nem szép tőlem. Úgy éreztem: ennyi év után már úgysem lenne mit mondjunk egymásnak. Fontos intő jel ez számomra, miszerint az ezzel kapcsolatos érzéseimen még dolgoznom kell.

Másodszor mert úgy éreztem: így lesz kerek a történet. Én raktam össze, én szedem szét, és ez mindenki számára egyértelművé teszi egy korszak végét. Egy csodálatos, bár küzdelmes korszak végét.

Még mindig bennem van a kétség, hogy vajon jól döntöttem-e?

Ez a fajta kétség nem múlik el, csak évek hosszú sora alatt. Jó esetben hamarabb. Semmi esetre sem szeretnék a múltamban ragadni. Valahol mindannyiunknak megvan az oka arra, hogy ott legyen, ahol éppen van, csak meg kell találni azt az okot.

Senki nem mondta, hogy könnyű lesz.

De dolgozom rajta.

Hétindítónak

Még el sem kezdődött a hét, máris rácsodálkozhattam életem társára. Újra meg újra meglep a témáknak az a sokasága, amit meg tudunk beszélni. Gyakorlatilag mindent.

Akár nagyon rövid idő alatt is.

Mostanában divat lett blogokat bezárni.

Én nem arról vagyok híres, hogy követem a divatot. Azért sem!

Annyit azért megtettem, hogy sikeresen leszoktattam az olvasásról az olvasóimat. Már ha voltak ilyenek egyáltalán.

Vagy már megint csak túl sokat képzelek... ?