Cseppenkénti adagolás

Elkezdenek kiszivárogni a dolgok.
Van, aki a nagyfiú tanárai közül kész tényként közölte a tanítványaival, hogy május 15-én újra megnyílik az iskola, és akkor "szétfelelteti" az osztályt!
A másik nem hagyhat ki egy becsmérlő megjegyzést a gyerek Linuxos számítógépére. A harmadik azon nyavalyog, hogy miért nincs az általa ismert konferencia alkalmazás linuxos változatában taps, meg felemelt hüvelykujj... A többség még mindig a Word/Excel/PowerPoint szentháromság bűvkörében mozogva próbálja eljuttatni egyéni és lopott gondolatait (az eredeti szerző feltüntetésének jó érzésű hanyagolásával) a szerencsétlen diáksereg számára.
Hogy nekünk miért nincs webkameránk?! ...
Hát először is azért, mert nem szeretjük, ha "véletlenül valakik belátnak" olyan helyekre, amiket pont mi, pont nekik pont nem akarunk megmutatni. Másodszor sem egy tízéves, de még a 15 éves gyerek sem igazán tudja felmérni, hogy mi az a tartalom, ami belefér a "háttér" kategóriába, és mi az, ami már információgyűjtési alapanyag? De ezt más se nagyon érti, felnőtt emberek, nem hogy tizenéves suhancok!

A munkahelyen -- mert nekem még van munkám, nem minden ismerősöm van így ezzel, -- azt kutatják, hogy hogyan lehetne a hatékonyságunkat még jobban megnövelni? Hogyan lehetne minél több embert rávenni, hogy otthonról dolgozzanak?
Mert akkor kisebb iroda is elég, és lehet spórolni a bérleti díjon! Például.
Mondtam az ezzel kapcsolatos beszélgetésen, hogy amíg az egy óra hosszára kiírt megbeszélés másfél, két óra hosszát, vagy több időt igényel, addig nem nagyon van értelme hatékonyságról beszélni! Előbb tiszteljük meg egymást azzal, hogy az egyébként 15 perces megbeszélést nem húzzuk egy óránál továbbra, csak mert nap közben most ritkán beszélünk egymással, és ezért ilyenkor lehet jól megbeszélni minden munkával kapcsolatos kérdést.
Van ennek egy másik nézete. Aspektusa, ha úgy tetszik.
Most ugye szükségállapot van. Azzal dolgozunk, amivel tudunk, azokkal az eszközökkel, amik jelen pillanatban rendelkezésünkre állnak, és működnek. De ez az állapot rámutat számos olyan hiányosságra, amit ha orvosolnánk, akkor jelentősen növekedhetne a hatékonyságunk.
Például ha az irodában használt számítógépünket otthonról nem valami ugródeszka-rendszeren keresztül kellene elérni (mert egyesek szerint ez így biztonságos, csakhogy nem az! A biztonság hamis illúziójának megteremtése pedig egy csomó adminisztratív időt visz el a bejelentkezések láncolata miatt). Megoldás lehetne, ha otthon lehetne tartani a számítógéppark hozzánk tartozó részét... csakhogy ahhoz már kellene szünetmentes tápellátás, légkondi... meg hely, ahol ezek fizikailag léteznek. Nem lehet mindent fölvinni a padlásra! Arról nem is beszélve, ha néhanap mégiscsak az irodából kell(ene) dolgozni valami miatt.
Nem egyszerű ezt átlátni, átgondolni, az biztos, de most elkezdődött valami.
Ezen a téren is.

Tesztelőként felismerem már a helyzeteket, amikor engem tesztelnek. Na ez most ilyen. Csak nem úgy tesztelnek, ahogy kellene!

Azt hittem, hiba volt újraindítani ezt a blogot. Azt hittem, nem lesz időm, erőm írni. ...
Aztán ez a szöveg is csak kifolyt az agyamból. Ha helyenként homályos utalásokat tartalmaz, az nem biztos, hogy véletlen.

Beszédes csend

Körülvesz, és figyelünk. Nem tudjuk, hol találja meg azt a pontot, ahol lecsap. Ahol beszüremkedik, és még észre sem vettük, már itt van, és soha többé nem lesz már olyan, mint annak előtte volt.

De minden így van.
Minden ilyen.
Az egyetlen állandó a változás.
Csak még nem tudjuk, hogy ez a változás pozitív lesz-e, vagy ... nem.

Meg fogjuk látni.

Most egyelőre visszazökkentünk a rendes kerékvágásnak nevezett valamibe, vagyis a gyerekek iskolából kapott feladatokkal, én pedig munkával vagyok elfoglalva.

Néha akár éjfél után is. Mármint én.

Tavaszi szünet 2020

A tavaszi szünet utolsó napján visszanézve az elmúlt időszakra, megállapíthattam, hogy jól esett egy kicsit kizökkenni a mindennapi taposómalomból. Mint ahogy már a korábbi tavaszi szünetekben is jó volt. Csak most egy kicsit minden másképp alakult. Közbeszólt a vírus.
A tanárok eleinte úgy gondolták, hogy ha tantermen kívüli digitális oktatás van, akkor nekik jogukban áll a szünet napjaira is határidőket kiszabni. Máshonnan olvasva, majd ők segítenek a szerencsétlen gyereknek beosztani a szünettel rázúduló rengeteg szabadidőt. Na ezen felhörrentünk, és az általános iskola igazgató helyetteséig lehetett hallani azt a hörrenést, mert végül csak beszélt a kollégáival. A kollégák pedig megértették a problémát: nem lehet a szünet idejére beadási határidőt szabni! Vagyis az összes feladat beadási határidejét módosították a szünet utáni első nap, 9 órára.
Szóval nem hogy jobban jártak a gyerekek, de még az idejük nagy részét kitöltő feladatok napokra leosztásának a gondját is megkapták. Na erre mondom én azt, hogy ez nem oktatás, hanem az oktatás imitációja.
Csakhogy nincs jobb, és most örülni kell annak, hogy ez is van!

Én erre az időszakra terveztem a ház körüli járda térkövezésének előkészítését, a szegélykövek lerakását. Nem bánom, hogy elmaradt. Így is nagyon fáj a derekam, és nem tudom még, hogy mindez hova fog vezetni.

Nekünk nem annyira baj egyébként, hogy nem kell kimenni itthonról. A gyerekeim nagy része olyan, hogy ha van internet (wifi), akkor ők nagyon jól elvannak akárhol is. Ha ez nincs, na akkor megy a nyígás, de itthon azért van. Ezen csodálkozom is, hogy a szolgáltatók (különösen az áram, és az internet, de a víz, a gáz) még csak az ügyfélszolgálatok bezárásával reagáltak a vírusra. Nagyobb kimaradásokat nem észleltünk az elmúlt egy hónapban.
Ma például alig mentem ki többször, mint ahányszor ki kellett takarítani a porszívó porgyűjtő tartályát. Mert nem élhetünk koszban!

Mindannyiunkra nagy terhet rak, hogy el kell viselnünk egymást. Hogy nincsenek változások az életünkben.
Talán ezt a legnehezebb kezelni. Mert jó néha együtt lenni, és élvezni egymás társaságát, de néha jó élvezni az egymás nélküliséget is! Amikor egy kisebb kör (vagy akár csak egymagam) vagyok részese valaminek. Egy könyvnek, egy beszélgetésnek, egy rádióadásnak. Valaminek, amit aztán mint újdonságot mesélhetek el a többieknek, amikor együtt vagyunk. Valaminek, amit ők még nem tudnak. Ilyen most nekem ez az írogatás is. Én-idő.
Mert a lelkünket is karban kell tartani.
Nem egyszerű. Sokszor vagyunk egymással szemben türelmetlenek. Máskor meg az együttlétnek olyan mélységeit éljük meg, amit egyébként nem lenne, nem lett volna mód.

Ez volt nálunk a tavaszi szünet. Szerdától keddig.

Feltámadás 2020

Ilyen ünnepünk még nem volt!
Még soha senkinek nem volt ilyen ünnepe, amikor a templomok üresen maradtak, és tévén / videoközvetítve láthattuk csak a húsvéti ünnepek szertartásait. Néhány bátor ember ment csak el a templomokba, a felvételek elkészítése miatt.

Március 5-én mutattak ki vírust 2 ember szervezetében. Akkor még azt hittük, ez az egész csak egy felkapott hiszti. Nem kell komolyan venni. Mostanra sokminden megváltozott.
Egy hónapja be vagyunk zárva az otthonainkba. Félünk kimenni. A gyerekek itthonról tanulnak (ezt most tantermen kívüli, digitális oktatásnak hívják, valójában annak puszta kísérlete, hogy úgy tűnjön, mégis csinálnak valamit). Igazából mi tanítjuk őket, tanári segítséggel.
Balázs járt a legrosszabbul, mert nem csak odaadják neki a tananyagot, hanem még azt is elvárják, hogy a megfelelő digitális tanterembe a tanóra ideje alatt végig be legyen jelentkezve. Ez persze nem megy úgy, ha a tanár képtelen beállítani, hogy az ő termébe 20-nál többen is bejelentkezhessenek, de ezt is ügyesen rátolja a diákokra: aki nincs ott, annak igazolatlan mulasztása van. (Honnan szerezzünk neki igazolást?!) Ez egyszeri eset volt, de akkor jelentős gyomorgörcsöt okozott. Mármint a magunkfajta lelkiismeretes embereknek, akik megpróbálnak a szabályok szerint játszani.
Nekem olyan a munkám, hogy itthonról is tudom végezni, de ez sem egyszerű. Valamiért nehéz lehet érteni, hogy én a fizetésemet nem a jobbnál jobb, csúcsmodern számítógépek vásárlására fordítom, hanem a családom fenntartására, mint egyedüli kereső. Ebből fakadóan a legjobb számítógép a házban az a céges laptop, amit mindenki más szid, és vígan használja helyette az otthoni gépét. Én pedig azzal kell ellássam a feladatom, ami van.
Nem volt egyszerű egy hétvége alatt a három iskolás korú gyermeknek előásni három számítógépet, és kitalálni, hogy mit kezdünk az ovissal, amíg a többiek tanulnak.
De gondolom, máshol is így van ez.
Lassan beletörődünk.
Valaki azt gondolja, hogy mennyivel többet tudunk így a családdal lenni? Hát ... nem egészen. Utazás mondjuk nincs, de reggel kilenckor már ott ülök a napindító mítingen, és este hat körül még mindig jönnek hívások, hogy ez, vagy az hogy van, hogyan legyen. Persze, beszéljünk. Persze, szép elképzelés az is, hogy én majd hétkor beülök dolgozni, és akkor délután háromra/fél négyre végzek, és milyen jó lesz. Aztán még este hétkor mindig ugyanazt a kukoricát morzsolom. A család meg visít, mert itthon vagyok ugyan, de mégsem.
A legjobb az, amikor az értekezlet közepén a családom egy tagja beront a szobába, és bár láthatja, ha akarja, hogy a fejemen van egy böszme nagy mikrofonos fülhallgató, de belefog a mondókájába, és miután nem reagálok, mert mondjuk másra figyelek éppen, sértődötten becsapja maga mögött az ajtót. Láttunk ilyet. Még kell egy kis idő, mire megértik, hogy mi itt a történet.
Az én állásom legalább még megvan.

Úgy folytattam, mintha nem lett volna ez a fél év szünet.
Muszáj valahol naplózni, hogy mi történik, mert ilyen még nem volt a világon, és remélem, nem is lesz többé. Tanulunk belőle, és nem engedünk végül a nagyipari hisztériakeltésnek!
Remélem, lesz időm/erőm leírni, hogy mit értek ez alatt. Most egyelőre naponta adok magamnak 25 percet, amikor az eltelt nap történéseit naplózom. Lehet, hogy csak huszat. Meglátjuk. Még nagyon kialakulatlan az új világ. Itt jól jön a tudás, hogy hogyan kell a zavarosban horgászni. Letelt a mai idő.