Kísérlet

Ha fogok egy szomorú fűzfát, fejre állítom és ráveszem, hogy az égbe eressze a gyökereit, vajon vidám fűzfa lesz-e?

Templomfutás szeptember 4-én

Lassan kialakul a hagyomány. Idén immár második alkalommal történik ilyesmi. Ez azért jó, mert a tavalyi tapasztalataiból sokat tanultak a szervezők.

Bővebben a zsargon.hu-n lehet tájékozódni. Ha kapok plakátot, majd fölteszem, mert úgy vettem észre, hogy azon részletesebb program van.

Merjünk álmodni

Egy volt iskolatársam talált meg nem olyan régen egy közösségi oldalon. Mint kiderült, elég messzire költözött azóta, hogy nem találkoztunk. Ausztráliába. Így legalább nem fenyegeti az a veszély, hogy hetente meglátogatom...

Írt egy blogot arról, hogy hogyan jutott ki a családjával együtt. Ezt olvasom éppen. Ezt olvasom éppen:

"

Nézegettem mások blogjait, és tényleg rengeteg embernek az írásából sugárzik a negatív gondolkodás. Nem arról beszélek, hogy valaki reálisan látja a dolgokat, és emiatt szid valakit vagy valamit. De sok ember írásából látom azt, hogy egyszerűen pocsékul érzik magukat. A "mindenütt jó, de legjobb otthon" mondás módosított változata illik rájuk: "mindenütt rossz, de a legrosszabb ott, ahol vagyok". Engem is néha elkap a rossz hangulat, nem vagyok az az erőltetett "be positive" fickó. De azért élvezem az életet, és nem mindenben a rosszat keresem. Innen sem azért akarok elmenni, mert utálom az életet. Persze sok dolog bosszant: a kutyasz*ros utcák, a bunkó kalauzok, a koszos vonatok, a rengeteg koldus, vagy éppen a negatív kisugárzása mindenkinek. De ettől még úgy gondolom, hogy az Élet szép. Ha valaki olvassa a blogomat, annak azt javaslom, hogy keresse meg azokat a dolgokat, amiket élvez. És foglalkozzon vele lehetőségei szerint még többet.

"

Megállapítom, hogy nekem ma este pontosan erre volt szükségem.

Ha nem is Ausztráliába, hanem csak ide a környékre, de nekünk is mennünk kell valahová. Még meg kell álmodni, hogy hogyan, miből, mikor és hová. Semmi konkrétum. Egyelőre.

De újra van miről álmodni!

Az ígért történet

Mint minden történet, ez is elkezdődik valahol. Kezdődjön mondjuk három héttel ezelőtt, Janka lányom életének első hosszabb vonatútjával. Bicskén a vasútállomáson vártuk a vonatot:

Kicsit hűvös volt a reggel. De Janka úgy megszokott Sárváron, hogy el se nagyon akart jönni onnét. Mielőtt hazahoztuk, kb. így nézett ki:

 

Jól láthatóan megcicásodott. A vidéki levegő csodát tesz. De ne vágjunk a dolgok elébe! Eljött az idő, amikor már nem bírtuk tovább itthon a csendet, és elhatároztuk, hogy hazahozzuk Jaját. Azonkívül többen keresték is rajtunk az illető személyt. Nem volt más választás, mint autóba ülni egy csütörtök este és elporoszkálni a 8-as számú műúton Jánosházáig, majd onnan a nem tudom, hányas (talán 84-es?) úton Sárvárra. Itt egyből tömegbe csöppentünk, mert éppen Nemzetközi Folklórnapok-at tartottak hagyományosan így augusztus 20. környékén. Ennélfogva, ha a tűzijátékot nem is, de a vendég folkloristák felvonulását volt szerencsénk végignézni Sárvár főutcáján. Erről is készült fénykép. Igaz, csak egy, mert a fényképezőgépként tisztelt játékszerünk elemei ismét éppen akkor mondták fel a szolgálatot, amikor többet kellett/lehetett volna kattintani. Íme az egy kép, amiről az egész történetnek eszünkbe kell majd jutnia húsz év múlva:

A kép akkor készült, amikor arra várt a társaság, hogy az első folklórcsoport feltűnjön, vagyis még gyanútlanul nyalták a hosszú sor kiállásával megszerzett fagyikat. Végre feltűnt Anglia képviseletében egy fehér ruhába öltözött nyugdíjasklub, amitől számunkra is kezdetét vette a ... fényképezőgép agóniája.

Szombaton hova máshova mehettünk volna, mint Szombathelyre? Az ott zajló Savaria Fesztivál is tartogatott számunkra meglepetéseket. Elsőként azt, hogy nem találtunk szabad parkolót. Sem közel, sem távol. Végül egy csatornázási munkák alá vont út két munkagödre közé ügyesen beparkolva, mintegy két kilóméterre a célterülettől sikerült elhelyeznünk a négykerekűt. Innentől már csak azt nem tudtuk, hova megyünk pontosan. Szerencsére édesapám kiterjedt rokonsága révén Szombathelyen is él unokatestvérem. Tőle informálódtunk operatív módon, vagyis telefonon keresztül. Végül találkozni is sikerült vele és a férjével. Kellemes perceket töltöttünk együtt beszélgetve, míg az aprónép a környékbeli előadások és játékok nagy részével ügyesen lefoglalta magát. Volt például cirkuszi előadás, ami annyira nem kötötte le a csapatot, mert beleragadtak a vattacukorba. Amikor ebből kimosdattuk őket, Balázs betévedt egy labirintusba, ami annyira megtetszett neki, hogy kb. fél órán át kereste a kijáratot. Végül, amikor megtalálta, úgy kellett kirángatni. Készíttettek maguknak egy aranyos bácsival fűzfavesszőből karkötőt és gyűrűt.

Nem karnevál a karnevál töki pompos nélkül. Természetesen Szombathelyen is volt töki pompos, ezért Szombathelyen is ettünk töki pompost. Végignéztünk egy katonai bemutatót, amelynek során vaktölténnyel leadott lövések is eldördültek. Ennek Peti örült a legjobban. Még egy éves sincs, máris felkészülhet a háborús időkre! Pedig már majdnem mindig elaludt, amikor a katona bácsikra rájött a lőhetnék. A család többi része közvetlenül a kordon mellől tapasztalhatta meg: nem kellemes érzés szemben állni egy sor szuronyos puskával.

Mindettől annyira elfáradtak, hogy hazamentünk ápolni az alapfokú napszúrásomat.

Vasárnap csak egy rövid sétára futotta az erőnkből. Ebéd után pihenő, majd amikor enyhülni kezdett a meleg, az alkalmazott csomagolástudomány doktorai bemutatták, hogy fér el családunk holmija az 1.0-ás Suzuki Swiftben.

Hazafele annyira pihent volt a társulat, hogy megszámoltuk: összesen száz ujjunk van! Ettől persze nagyon erősnek éreztük magunkat. Várpalotánál még a dugót is kikerültük.

Ennyit biztosan nem lett volna erőm tegnap leírni.

Hétvége

Az nem szörnyű, hogy három egész napon keresztül be se kapcsoltam egyetlen számítógépet sem, és még telefonnal sem mentem az internet közelébe.

Viszont elgondolkoztat, hogy még csak nem is hiányzott...

A részletek (talán) egy ettől különböző alkalommal kerülnek megírásra, mert most éppen fáradt vagyok.

Mégegy videó...

... de ezt már nem merem beágyazni. Csak úgy csendesen megjegyzem, hogy itt megtalálható.

A szereplői pedig a barátaim, akiknek ezúton is sok boldogságot kívánunk!

(Ahogy visszanéztem, nem írtam róluk részletesen, de a képek által dokumentált esemény annyira régen volt, hogy azóta az ifjú feleség pocakjában már szépen fejlődik az új élet. Nemsokára félidősek lesznek. Ha nem vigyázunk, meglesz az a sok boldogság hamar :-)

Hajnali részegség

Egy általam rendszeresen olvasott blogon találtam  Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség című versét youtube-os kiadásban. Magával ragadó. Semmi nem tud megakadályozni abban, hogy beágyazzam ide:

Sok gondolatom van/volt ezzel kapcsolatban, amelyek vagy már elvesztek, vagy éppen elveszőben vannak. Egy jó részük pedig majd később születik és még később fog elveszni. Én pedig hagyom...

Bogyó és Babóca

Talán a nagyfiamat nem pont erre a filmre kellett volna elvinnem, de annyira megörült a lehetőségnek, hogy már nem lehetett mást tenni: moziba mentünk.

Üresen kongó nagy terem. Itt-ott elszórtan gyerekes családok tűnnek fel. Halk, nem zavaró zene szól. Bizonyos stílusjegyekből úgy sejtem, U2. Ideális bevezető. Zene egyszercsak elhallgat, sötétedik a terem, és minden átmenet nélkül megjelenik a vásznon a film.

Bevezetőként annyi történik, hogy a szereplők a mozivászon különböző éleinél "benéznek" a képbe, és nevetnek.

Igazából már azzal problémám van, hogy egy filmről írjak, hiszen a mozi történetében példátlan módon egy jegy áráért 13 filmet nézhetünk végig! Mindegyik önálló, kerek történet. Nagy többségük -- ha nem az összes, -- megjelent már nyomtatásban is, és mi is szoktuk olvasni a gyerekeknek.

Kinek készült? A történetek már ovis kortól kezdődően mondanak valamit a gyerekeknek. Felnőttként engem lenyűgözött a szűk költségvetésből egyetlen színész által elmondott történetben megszólaló hangok sokszínűsége. Mert igaz, hogy egyetlen személy beszél az egész mese-folyamban, de az Pogány Judit! Néha ugyan egy kicsit sem passzol a hang a szereplő karakteréhez, de ezt a kis Vuk magyar hangjának elnézhetjük. Ilyen bravúrokra csak nagyon kevesen képesek a magyar színészvilágban. Kern András, Gálvölgyi János, ... és Pogány Judit. Biztos vannak többen is, de nekem összesen ennyi jut eszembe.

Az egész filmen látszik, hogy nem moziba lett tervezve. Hanem DVD-re. Otthoni megnézésre, 13 résszel. 

A 70 perc egy átlagos mozinak kevés, viszont egy átlagos óvodásnak sok! Az utolsó történeteket már nem nagyon nézték a gyerekek. Elfáradtak. Ezt a környékemen uralkodó zajszintből szűrtem le tanulságként. 

A film zenéje az Alma együttes műve. Igazából ezen az oldalon sem alkottak semmi újat. Az Alma első lemezének anyaga köszön vissza a vászonról, illetve a hangrendszerből. Cserébe ez az Alma is Bio Alma, így nem romlik meg!

Az átlag moziba járó szerintem nagyot csalódik, ha beül erre a Bartos Erika nevével fémjelzett előadásra. Az egész, több mint egy órás vetítés alatt ugyanis

• senkit nem lőnek le
• nincsenek a filmben autók, így az autós üldözések is kimaradtak
• egyetlen durva szó sem hangzik el
• ... és még sorolhatnám.

Kiábrándító. Valaki megpróbálja jóra, szépre, kedvesre nevelni a gyerekeinket! Hol él az ilyen?! Nem jósolok túl nagy jövőt ennek a filmnek. Reméljük, talán az árát behozza. Ha máshogy nem, majd a DVD eladásokból.

Tizedik

Ma tíz éve, hogy házasságot kötöttünk feleségemmel. Az ünnepi alkalomból nem vettünk egymásnak semmit, és ezen mindketten jól meglepődtünk.

Anikó megígérte, hogy továbbra is igyekszik mellettem kitartani, ami az évek múlásával egyre nehezebb. Viszont kérte: ne számítsak rá, hogy a következő tíz évben még három gyermeket szül nekem!

Én egy kérést adtam ajándékba: alapos átgondolás után a feleségem kérhet tőlem valamit, amit megpróbálok teljesíteni. A határidő a meggondolásra e hét vége.

Már olyan kíváncsi vagyok, hogy mit kell teljesítenem?!

Hm.

Tíz év.

Kerek szám.

Na és?

A huszonöt meg nem kerek és mégis milyen nagy szó, ha valaki negyedszázada házas!

Általában egy házasság negyven, vagy több évre szól, és mese, hogy merő egy boldogság.

Az én időszámításomban a házasság előtti együttélés is házasságnak számít ugyan, de a hivatalos évforduló mégiscsak a házasságkötés napja...

Olyan kíváncsi vagyok a következő tíz évre...

(Aki kíváncsi, hamar megöregszik. Aki duplán kíváncsi, duplán hamar megöregszik.)

Meggyűrt papírról

fellobban a vér
elég
bőr szőr kér
megmentést
de irgalmatlanul
pusztít a feledés
érzések múló napok
hamvadnak el
ne vess rám terhet
hordozni nincs erőm
így szállnak gondolatok
füsté téve
egy szem tapasz
mire elég a tűzben

Zsámbék-Budapest, 2010.08.11.

Te mit látsz?

Ma beágyazós napom van. Kezdetnek egy kép, ami ki tudja, hogyan keveredett hozzám? Egyszerűen csak itt kellett lennie és ma este meg kellett találnom.

Hozzá ajánlom (szintén ma esti megtalálású) aláfestő hangnak ezt:

Olyan kis furcsa. Mint ez az egész.

Esős idők

Pénteken már-már azon gondolkoztam, hogy készíteni kell egy motorcsónakot, ha el akarok jutni a munkába. Hazafele a főnököm hozott, és amikor a harmadik vízátfolyáson is áthajtottunk, megállapította, hogy az ő autója tulajdonképpen egy csónak.

Szombaton, ahogy fölszikkadt egy kicsit, elmentünk vásárolni. Le fogunk maradni a hihetetlenül szenzációs akciókról, és nem is bánjuk, mert most még viszonylag kis tömegen kellett átverekedni magunkat és gyakorlatilag mindenünk megvan a tanévkezdéshez. Egy-két apróság hiányzik, de azok már a kínainál is kaphatók.

Esténként a múltamban turkáltam megint, így született az ezt megelőző két bejegyzés. Közben aztán eszembe jutott, hogy milyen jó, hogy nekem még van, mit mondanom! Igaz, hogy nem túl szépek, és nem mindenesetben kidolgozottak a bejegyzéseim. A magazin-terminológiától mindenesetre tudatosan tartom az írásaimat távol. Egy időben nagyon meg akartam mondani mindenkinek, hogy mit tegyen. Hála Istennek, aki úgy megalázott ebben a nagyokos szerepben, hogy azóta egy kicsit már óvatosabban bánok a kioktatással.

Nevelem Balázs fiamat. Mondom neki, mit tegyen, mit ne tegyen. Ezek a szabályok. Közben odahallgatok arra, amit beszélek: nekem ezeket miért nem mondja/mondta senki?!

A vendég pedig jött, (remélem) jól érezte magát, aztán ment. Remélem, az elé borított kincses ládikánkból megtart néhány kövecskét...

Régi iratok

Egy régi, elfeledett lemezen történő áskálódás hozta felszínre a tegnapi bejegyzést, és ezt a mait is. A szövegét nem gondoztam, hadd álljon itt olyan formában, ahogy annak idején jónak láttam leírni.

Megtaláltam végre a helyem

Isten tenyerében

Melletted.

A fiammal sétáltunk délután. Nem volt más választása, jönnie kellett, hiszen én toltam őt a babakocsiban. Négy hónapos. Nem is olyan rég, még én voltam babakocsiban toligatva. El sem hittem, hogy ilyesmi megtörténhetett velem. Mostanában kezdem csak fölfogni, ahogy a csöppség értelme nyílni kezd.

Sétáltunk és eltűnődtem. Évekkel ezelőtt, amikor még voltak ihletett pillanataim, egyszer szerkesztettem egy dalt. Ősszel az őszről. Ez jutott eszembe. Valami furcsa, belső magnetofon elkezdte belül játszani. Ilyenkor pontosan úgy érzékelem, mintha hallanám a zenét. Arra gondoltam: ma sem írhatnám másképpen.

Talán akkoriban még ki tudtam fejezni, amit azóta csak sejtek. Talán azóta sokat tompultam. Talán nem volt lehetőségem, hiszen beálltam az ÉLET nagy taposó malmába. Talán csak annyi nyugalmam nem volt, hogy mindezeket így sorján átgondolkodjam. Nem tudom.

Büszke vagyok a fiamra! Földi életem meghosszabbítása ő. Aggódom is miatta, hiszen hétfőn visszük a kórházba egy újabb műtétre. Remélem, jól fogja viselni és mire emlékezni fog valamire is kiskorából, addigra túl leszünk ezen az egész mizérián. A természet játszott velünk egy kicsikét: elsőszülött fiam végbélnyílás nélkül jött a világra. Még szerencse, hogy időben észrevették. Így is sokan már lemondtak róla. Ennek ellenére itt szuszog a szomszéd szobában. Ha egy kicsit figyelek, talán még hallom is.

A dédmamája viszont rosszabbul van. A 82 éve, a szíve, a tüdeje és most, habnak a tortán még a veséje is. Nem túl jók a kilátások. Reméljük a legjobbakat és készülünk a legrosszabbakra.

Mindezeket Anikóval a feleségemmel is megbeszélgettük, mielőtt lefeküdt aludni. Igazi társam ő (sőt: Ő). Mindenről lehet vele beszélgetni őszintén, nyíltan. Talán senkiben nem bíztam még meg ennyire – édesanyámon kívül. Nagy bátran viseltetem irányába, hiszen szeretjük egymást. Ezt még úgy sem hittem el annak idején, mint amikor kiderült, hogy terhes. Hiszen ez utóbbinak volt nyilvánvaló jele: mire kiderült, már lehetett hallgatni a baba szívhangját. Szerelmes lettem. Hm. Semmiféle műszerrel meg nem mérhető, csak közvetett hatásaiból kimutatható jelenség. Ha meg nem is mérhető, de érezhető. Érzem is. Ez az én más állapotom.

Kár, hogy nem tudtam hosszabban sétálni a fiammal.

Talán majd ha nagyobb lesz…

Zsámbék, 2002.10.05.

Féllábú Betontraktor

BlekkMen Herrisznek ajánlom

aki talán sohasem fogja megtudni,

hogy valakiben megmozdította a

nem is létező emlékeit.

Egyszer volt, hogy nem volt, valahol az Óperintiás nagy szombathelyi Fémműben éldegélt a Féllábú Betontraktor. Ez a Féllábú Betontraktor nagyon büszke volt az őseire. Gyakran köré gyűltek a gyerekek – különösen, miután lebontották a Fémmű kerítését, – hogy hallgassák, amint az elődeiről mesél. Ő pedig aztán tudott mesélni. Csak mondta naphosszat, fáradatlanul.

Akit nem érdekelt a mese, vagy még túl kicsi volt, az beülhetett a fából faragott ülésbe, tekergethette a kormánykereket és még hangosan berreghetett is hozzá. Egy-egy élesebb kanyarnál a traktor élethűen nyöszörögni kezdett. A hajdan szépre mázolt alkatrészeket már kikezdte a rozsda vasfoga. Recsegett, ropogott szegény, de nagyon vigyázott a gyerekekre. Soha egy sebet sem szerzett rajta senki. Még a kiszállásnál sem, pedig szép magas, büszke traktor volt. Betonlépcső vezetett ugyanis egészen a kabinja bejáratáig. Kerekei is betonba voltak öntve. Mind a három. A negyediket elhagyta valahol. Arra már nem emlékezett, hogy pontosan hol? Bezzeg az őseire! Azokat mindig föl tudta sorolni Körmös dédpapáig és Dutra nénikéjéig visszamenőleg.

A motorja sem indult már el, az akkumulátorát is kiszedték a munkások, amikor körbeöntötték betonnal, de este, amikor a lemenő Nap utolsó sugarai megcirógatták öreg műszerfalát, még úgy látszott, mintha világítana néhány lámpa a műszerek közt. Reggel pedig lámpáinak egy villanásával üdvözölte az égre emelkedő Világosságot.

Az esős napokat nagyon nem szerette. Olyankor nem jöttek a gyerekek. Télen is inkább csak mellette hógolyóztak.

Aztán felnőttek a gyerekek, akik még értették a Féllábú Betontraktor meséit. Némelyik darukezelő lett, a más markolós, vagy teherautó vezető. Úgy emlékszem került ki közülük mozdonyvezető, sőt mérnök is.

Ő pedig szépen elrozsdásodott. Csendesen visszatért a természetbe, ahonnan való volt minden vasatomja, a beton mész és agyagszemcséi között pedig lassan gyökeret vertek a fűmagok. Lassan benőtte a gaz. Mára csak néhány vas- és betondarab maradt belőle meg egy kevés üvegszilánk.

Valahol a meséi is elvesztek. Csak az emlék maradt: Egyszer volt, hogy nem volt, valahol az Óperintiás nagy szombathelyi Fémműben éldegélt a Féllábú Betontraktor…

Fonyód, 2000.06.13, 20:37

Református óvoda

Ma aláírták az együttműködési megállapodást. Nehéz szülés volt, nem ment elsőre. De mondhatjuk úgy is, hogy a felek alapos előkészítő munkát végeztek.

Zsámbékon új óvoda épült az elmúlt évben, így a régi épületek közül az egyik, "a fenti" használaton kívül maradt volna. A református egyház pedig régóta hangoztatja szándékát, hogy az ifjúság nevelésébe is aktívan be kíván kapcsolódni, a hittan órákon túlmenően is. Itt talált egymásra a két szándék: az önkormányzat részéről az épület eredeti funkció szerinti hasznosításának gondolata, és az, hogy a reformátusok szeretnének óvodát indítani.

A régi épület jelentős felújításra szorul. A teljes tetőszerkezetet ki kell majd cserléni. Most, a működés elindításához néhány kisebb belső átalakítás is elegendőnek látszik.

A gyülekezet vezetősége ragaszkodott hozzá, hogy az óvoda működtetése még elméletben se terhelje meg magát a gyülekezetet sem anyagi, sem más tekintetben. Tudjuk, hogy ilyen lehetőségünk nem lesz legközelebb, ezért közülünk mindenki megteszi, amit csak tud.

Támogatókra is szükségünk lesz. Nem csak pénzben, de imádságban is -- kinek mire van tehetsége.

Már megint történt valami. Miközben épül a gyülekezet, miközben folytatjuk a templom építését, miközben a lelkészünk időnként eltűnik pár napra a kórházba, miközben anyagyülekezetté válunk...

Miközben mosolyok és szenvedések között biztos kézzel vezettetünk. A közösségben, ha valaki megkérdezi, hogy vagyunk, az nem a szokásos udvariassági formula, hanem tényleg kíváncsi rá. Azt hiszem, aki közénk beteszi a lábát, egy családba jön. Egy nagy családba. Testvérek közösségébe. Olyan helyre, ahol jó lenni.

Magam számtalanszor próbáltam már -- megmakacsolván magamat -- kiszakadni ebből a testvéri közösségből, de nem sikerült. Persze ismerek olyat, akinek igen, de viszonylag kevesen vannak azokhoz képest, akik "itt ragadnak". Egyszerűen hiányzik a gyülekezet.

Természetesen nem a társaság miatt járok templomba, hanem Isten Igéjét hallgatni, a szívembe befogadni, és -- amennyire tőlem telik -- megtartani. De ha már ott vagyok a templomban, olyan jó, hogy testvérek között vagyok! Ahova nem lehet csak úgy bemenni, és azután kijönni, mintha mise történt volna.

Ha pedig valaki ezeket olvasván valami szentfazéknak képzeli e sorok íróját, az téved. Erről a családom tudna a legtöbbet mesélni. Mert van, és dolgozunk rajta, hogy ez így is maradjon.

Vicc

Mi az: minden hónapban megjön, és öt napig tart?

Fizetés.

Saját fejlesztésem, de ettől még bárki másnak is eszébe juthatott egyszer. Vagy innentől eszébe fog jutni...

Már kisiskolás koromban is élveztem azokat a helyzeteket, amikor valaki délután odajött hozzám, és kicsit elrontva, kicsit elnevetve elmondta azt a viccet, amit reggel elmeséltem két-három társamnak.

Jövőkép

Amikor végre hazaért, elővette a hűtőből a kacsazsírt. Nem, általában nem evett ilyesmit. Keresett hozzá a kamrában lilahagymát is. Talált egy paradicsomot, ami még nem volt teljesen összeesve, hát bevette a játékba.

Reggel a szeme láttára szállt fel a mentőhelikopter. A pezsgőszínű autó még ott állt a buszmegállóban. Sofőr sehol. Mondják, elbújt félve a család bosszújától. A két gyereken most nem segít semmiféle bosszú. Attól ők nem lesznek jobban.

A család veszekedésétől sem. Szerencsére van köztük okos, világjárt, aki -- bár látszik a szeme sarkában az aggodalom, mégis -- békít, csillapít, nyugtatgat. Időnként, amikor úgy látja jónak, még egy-egy otrombább poént is megenged magának. Vagy egyszerűen csak beszélget.

Közben halad a busz. Egyre közelebb a kórházhoz. A többiek egyre jobban félnek, hogy mi várja őket odabent. A fehér inges, fehér sapkás mosolygó varázsló azonban elfeledteti velük, hogy egy tragédia kellős közepén vannak. Akkor, amikor az éppen történik. Vagy történt. Vagy történni fog.

Mint a Heisenberg valószínűségi macskája.

Mindez most, vacsorához készülve újra végigfutott a gondolatain. Nem is minden tudatosult, nem minden formálódott szavakká, még csak gondolatokká sem. Az egész reggeli történet megmaradt az érzések, érzelmek szintjén.

Előkeresett egy üveg sört. Minden hozzávalót gondosan elhelyezett az asztalon, gyertyát is gyújtott Kabát Elemér, mielőtt hozzálátott volna az evéshez.

Elalvás előtt pedig nem mulasztotta el leszűrni a napi történések tanulságát:

"Úgy egyél, hogy nem tudod, mikor eszel utoljára, és úgy mosogass el, hogy nem tudod, lett volna-e időd erre később!"

Ennyi még volt.

Intimitás

Csak egy picit elvontan...

Forrás: http://gyulszi.blog.hu/2010/08/02/nema_gyermeknek_az_anyja

Megértés

Amikor valaminek, amit eddig nem értettél fölsejlik benned a jelentése.

Az értelme.

Amikor valakire eddig nehezteltél, és kiderül, hogy azért ilyen, mert neked akar jót.

Miattad ilyen.

Akkor elkezdtél megérteni valamit.

A megbocsátáshoz soha nincs késő!

Isten óvja az útnak indulókat!