Intravénás derű

Ma reggel a világ összeomlani készült. A feleségem szerint (kissé átfogalmazva a szavait) morgós napom van. Valóban: éjjel alig aludtam, annyira fájt, és most sem érzek ebben számottevő változást. Az orvos, akihez mehettem volna, ma éppen nem rendel. Sőt! Egész héten nem rendel.

Ezeket a sorokat is egy kézzel írom, mert a másik amikor nem fáj éppen, akkor nem érez semmit.

De Isten kegyelme mindig megtalál!

Gyanútlanul elkezdtem olvasni egy weboldalt, amiről egy éppen aktuális problémám megoldását vártam. A cikk végén egy kis videó volt beillesztve. Ezt többször is megnéztem, és még párszor meg fogom nézni attól tartok.

Nem tudom, mitől lett minden nyomorúságom dacára jó kedvem. Van, aki érti?

A világ kicsi

De legalább nem vagyunk benne egyedül!

Talán beteg leszek, azért nem tudok megállni az érzelmeim hullámzásában. Mert nekünk más volt. Mégis ugyanaz. Hasonlókon mentünk keresztül. Mégsem ugyanazon.

Mennyire szerencsések vagyunk, miközben szerencsétlenek vagyunk?!

Tapogatózunk a vaksötétben, ha belebotlunk valakibe csak azt mondja: "határeset", vagy "el fogja nőni". Közben ott a kétely, a bizonytalanság, és a feladat.

A feladat, hogy úgy szeressük, ahogy a másika(ka)t! Sem nem jobban, sem nem kevésbé. Hogy ne legyünk részre hajlóak csak azért, mert ő "más". De mégis legyünk részre hajlóak, mert ő "más".

A feladat, hogy elgyászoljunk mindent, amit elterveztünk felőle, amikor még csak vártuk, és nem valósulhat meg. Hogy megbocsássuk a csalódást, amit okozott nekünk.

A feladat, hogy mindent lásson, mindent halljon, mindent értsen és mindent megtehessen, amit csak lehet. Amit csak szeretne. Hogy meg tudjon állni egy helyben, hogy fára tudjon mászni, hogy az egyik fát oda tudja szögezni a másik fához. Hogy biciklizzen, és rollerezzen is, és hintázzon, és támassza ki a kezét, ha elesik, mert úgy nem üti annyira meg magát. El tudja viselni a csúfolódást és ...

... biztonságban, szeretve érezze magát.

Közben pedig küzdünk az idővel, mert az múlik nagyon.

Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
„Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt...”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt...”
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

(Forrás)

Úgy látszik, ez a hét Kosztolányi hét lesz nálam. Nemcsak szeretem az őszt, de csodálom is! Emellett figyelem az elmúlást. Marika néni, Pista bácsi, T. Mihály. A halál soha nem jön jókor. Legföljebb idejében.

Egyenlőtlenség

Másnak megszűnik a munkaviszonya egyik pillanatról a másikra. Akár húsz év után. Nekem közben tálcán kínálják a jobbnál jobb állásokat.

Igazságtalan ez így?

Én annak érzem. Több nekem felkínált helyet sikerült már betölteni az ismerőseimmel. Itt és így küzdök az ellen, amit nem tartok helyesnek. 

Azt viszont a nagyon kitartóknak sem mulasztom el megjegyezni minden tárgyaláson, hogy sokkal jobb feltételeket kínálnak ugyan, de ahol most vagyok, ott vagyok a helyemen. 

Ebben a világban pedig minden csak átmeneti állapot.

Parkoltunk

Szombaton minden előrejelzés dacára nem esett az eső. Ennek mi nagyon örültünk, mert a tervek szerint a Vasúttörténeti Parkot látogattuk meg éppen.

Első megközelítésben természetesen nehezen indultunk el. Három gyereket összekászálódásra bírni nem egyszerű, még ha két szülő van hozzá, akkor sem. Ezek után egy téves útvonalválasztás folytán az odaút jóval tovább tartott, mint arra számítani lehetett. A végén még el is tévedtem, de kihasználtam azt az adottságomat, hogy beszélem a bennszülöttek nyelvét, így az útbaigazítás után már  viszonylag hamar megtaláltuk az objektumot a Tatai úton.

Itt ért az első kellemes meglepetés: kultúrált, ingyenes parkolási lehetőség az udvarban. Igaz, hogy a jegyért sorban állóktól egy kicsit nehéz behajtani. Ennek ellenére nem tettem kárt senkiben, mert úgy számoltam, hogy nem kerülnénk hamarabb sorra. Nem töltöttünk túl sok időt a pénztár előtt, de ez alatt néhány várakozó csemete remek bemutatót tartott igazi hisztiből az mi alapban békés, nyugodt gyerekeinknek.

Még itt kívül meg kell említenem, hogy az árakat kiírták a hirdető táblára, és érdemes elgondolkozni azon, hogy milyen extra szolgáltatásokat kívánunk igénybe venni, hogy ne kelljen többször sorba állni egy-egy újabb jegyért. Mi a Kerti Vasútat mindenképpen csak ajánlani tudjuk. Kedvcsinálónak íme egy fénykép:

A háttérben látható játszótér használata a belépő díjában benne foglaltatik. Csakúgy, mint egy kör a fordítókorongon (akár óránként egy), a kiállított gőzmozdonyok vezetőállásainak megtekintése, illetve a szintén kiállított régi vasúti kocsik és egyéb sínen menő eszközök (pl. hóekék, gőzdaruk) külső oldali megszemlélése.

"Pótdíjköteles" a már említett Kerti Vasút, a Hajtányozás, és még számos más időtöltés, de mint említettem, ezek mind részletesen és aktuálisan kiírattak a bejáratnál.

Öt órát töltöttünk a Parkban az unalom legkisebb jele nélkül. Egyszer még a mozdony füstje is megcsapott bennünket. (Minden és mindenki apró szénporpöttyöket kapott, miközben a zöld jószág útjára indult. A képen látható gyalogosok csak illusztrációk! Senki nem olyan buta, hogy induláskor akarjon megnézni egy gőzmozdonyt. Talán csak mi.)

Azt állítom, hogy nem volt nagyon időnk unatkozni, és még nem is láttunk mindent. Szerintem vissza fogunk menni. Idén még egyszer biztosan.

Apa est

A feleségemnek tegnap este dolga akadt, így én maradtam itthon a gyerekekkel. Minden projektet határidőre teljesítettünk, minden kitűzött célt elértünk.

Janka ugyan legalább 20 percen át üvöltött a szobájában ("Anyaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa!"), és ez majdnem Petire is átragadt, de ura maradtam a helyzetnek. Balázs szerencsére leparkolt a számítógép előtt. Mondhatnám úgy is: nagyon ügyesen elfoglalta magát, és mindenkit békén hagyott, amíg őt békén hagyták.

Vacsorára kicsit elfáradtak. Ennélfogva a konfliktus-kezelési képességeimet erősen próbára tették. Sajnos nem minden esetben sikerült kreatív megoldást találnom.

Egyelőre inkább volt tanulságos, mint jó, de szeretnék még több ilyen alkalmat.

Kéthelyek nélkül

"Megmondtam a dokinak, hogy két helyen eltört a lábam. Erre azt felelte, hogy többé ne menjek Kéthelyre."

Jó iskolát! projekt

Hallott erről már valaki?
Nekem ma esett be az ablakomon. Különösen ajánlom a sorozatból ezt a részt, mert igen közel áll hozzám:

Világablak

Óvatos csendben megnyitom
világra néző ablakom
belenézek a kilátástalanságba
valamiféle csodára várva

hogy válaszol hamar
mikor sava mar
az álmatlan kétségnek

hogy eljön gyorsan
megtalál a porban
felemel megtart végleg

de bölcsen hallgat
átad négy falnak
vigyázva sorra mutatja
kincseit hogyan adta.

Zsámbék, 2008.12.03. 23:12

Milyen jó időnként kotorászni egy kicsit a múltban! Ezt most találtam. Lassan két éve várta, hogy fölfedezzék...

Tehetetlenség

Ma a szakadó esőben elmentünk cipőt venni.

Már a készülődésen lehetett érezni, hogy az elmúlt napok esős időjárása egyikünk lelki világának sem tett jót. Amikor történt valami (végre) az vagy nagyon lassan, vontatottan, vagy nyivákolva, vagy kiabálva ment végbe.

Peti aludt egy kicsit az autóban az első megállónkig, ahol legnagyobb meglepetésemre azonnal kaptunk is megfelelő cipőt. Csakhogy innen tovább mentünk, mert más is kell. Az előtérben Peti krémtúrót evett, a másik kettő pedig játszott. Eltekintve attól, hogy az üvegtetőn beesett az eső, semmi bajra utaló jel nem mutatkozott. Csakhogy bementünk, és akkor a legkisebb fiunk előbb nyafikázni kezdett, majd torka szakadtából ordítani. Janka is elfáradt, és jó nagy hisztit rendezett az áruház közepén. Végül a két ordító gyerekre való tekintettel a hazamenés mellett döntöttünk.

Kijutni az autóhoz nem volt egyszerű a felhőszakadás szerű esőben. Gyakorlatilag bőrig áztunk az alatt a pár perc alatt, amíg a szokásos módon mindenki elhelyezkedett az üléseken. Peti minden erőfeszítés dacára hazáig sírt azt a csodálatos tizenöt másodpercet leszámítva, amíg elszundított.

Itthon rögtönzött ebéd után, mivel arra számítottunk, hogy gyorsétteremben falunk majd valamit, ezért nem készültünk túl nagy ebéddel, szóval utána mindannyian aludtunk egyet. Peti ahogy itthon körülnézett, majdnem azonnal elaludt.

Balázs igazi nagyfiú módjára nem súlyosbította a helyzetet. Nem mondanám, hogy segített, de összességében mégis, mert nem nyűgösködött. Bizonyára látta rajtunk, hogy a szülei puskaporos hordókká változtak, és készek a legkisebb szikrától is robbanni. Illesse ezért Balázst ma külön dicséret!

Belenézve az egyik ilyen puskaporos hordóba, magamban jól láttam, hogy az egész felgyülemlett feszültséget bennem három fő tényező (f)okozza: Peti ordítása, aminek nem tudtuk az okát, és így megszüntetni sem tudtuk, Janka hisztériája és az a tény, hogy Anikó sincs jól. Egyikkel sem tudtam mit kezdeni. Rontani pedig nem akartam a kialakult helyzetet. Mindenesetre ha lett volna valami a közelemben, amit össze lehet törni,...

Még mindig nem tudok indulat nélkül gondolni erre a történetre. Erre ráadásnak most este, hogy elcsendesedett végre a ház, hallgatom, mi kopog? Csepp. Csepp. A plafonról szép kövér cseppek hullanak alá. Vödör, bele rongy, hogy ne kopogjon, mert mégiscsak a gyerekszobában van ez a csodálatos, könnyező plafon. Elkeseredés. Nekünk mikor adatik meg, hogy olyan házban lakjunk, ahol nem folyik a radiátor? Olyan házban, ahol a rezsi nem viszi el a havi jövedelmünk felét? Olyan házban, ahol egyszerűen csak működnek a dolgok? Olyan házban, ahol mindenkinek van egy kis zug, ahova el tud vonulni, ha azt szeretné, hogy békén hagyják? Ahol a plafonból, vagy az ablakpárkányról reggel nem kell összetörölni a vizet?

Elkeserít a tehetetlenségem.

Írom mindezt egy olyan számítógépen, amelyik már akkor is öreg volt, amikor megvettem, és az azóta eltelt éveknek hála akár három másodpercet is képes gondolkodni, mire a következő billentyű-lenyomást feldolgozza. Csak a méreg!

Megállapítom, hogy nem lettem jobban attól sem, hogy mindezt leírtam. De hogy a jókedv ki ne vesszen, ezért álljon itt végül egy kép. Tekintsük jövőképnek:

(A képet itt találtam.)

Új csizma, új cipő

Tegnap voltunk Balázs fiammal a "nagy bajuszú doktor bácsi"-nál. Rohantában is adott hasznos tanácsokat az eszközkészítőnek. A röntgenfelvétel természetesen szóba sem került. Egy hónap múlva megyünk ismét, akkor talán majd előhozom a témát. Remélem, akkor nem lesz a rendelő az őrültek háza és a hangyaboly szerencsétlen keveréke.

Az új segédeszközhöz persze új cipőt is kell vennünk. Ez természetes. De mikor?

Megoldjuk. Mindent megoldunk.

A tegnapi napom egyébként igazi sikertörténet volt. Mindent megoldottam, amit kellett. Nemet mondtam, amikor kellett, és az őszinteséget egészen jól fogadták. El tudtam menni a fiammal az eszközátvételre, és anyósomnak hála, még egy pohár sörre is volt időm a barátaim körében. 

Jól meggondolva szeretem, amikor ilyen sűrű az élet, csak ne volna ez ilyen gyakran.

Bőven van még írni valóm, csak erőm már nincs hozzá. 

Öregszem?

Döntés

Favágó lettem: dönteni kell. Lényegében már meghoztam a döntést, de nem tudom, hogyan közöljem az érintettekkel, hogy ezek után még szóba álljanak velem.

Ilyenkor szerintem a legjobb az őszinteség. Akkor nem kell fejben tartani, hogy kinek mit hazudtam.

Megint csak szeretnék valahol máshol lenni és valami mással foglalkozni. Persze közben itt vagyok és most vagyok.

A helyemen.

Röntgen

Nagy átok ám, ha valaki hivatás-szerűen, vagy csak hobbiból foglalkozik számítástechnikával, és nem csak azért, mert ez a munkájával jár. Tizenöt éve még áthívott a szomszéd, hogy tanítsam meg őt kezelni "a számítógépet". Manapság már nem kérne ilyet senki, hiszen mindenki "ért hozzá".

Csak a családban két különböző kórházban készített CT felvételeket nem tudja megnézni senki. Még a szakorvos sem! Ilyenkor jövök a kis laptopommal, és megmutatom az orvosnak a felvételeket, amiket kért. 

Ezzel még nem is volna gond, mert ilyesmi egy-két alkalommal talán előfordul. Csakhogy már a mezei röntgen felvételeket is CD-n lehet csak megkapni. Érdeklődésemre elmondták, hogy túlhaladott technológia a filmre exponálás, ezért már nem alkalmazzák.

Amikor megemlítettem, hogy a másik szakrendelésen, ahol a felvételt kérték nem tudják megnézni a CD-sített változatot, nagyon bután néztek rám. "Hát nincs számítógépük?!"

"De van számítógépük! Csak Windows XP-jük, Internet Explorerük (legfeljebb IE6!), JVM5-ük, és GE féle DICOM nézegetőjük nincs." 

Kitérő: számítógépekkel kapcsolatosan általánosan megfigyeltem ezt a jelenséget. Röviden úgy foglalnám össze, hogy ha én rendelkezem egy adott eszközzel, akkor evidencia, hogy az egész világ rendelkezik vele. Egy ismerősöm például mindig a Windows-os Word szövegszerkesztővel megírt dokumentumokat küldözgetett. Ezeket egy idő után nem lehetett megnyitni. Amikor többen panaszkodtunk erre, kiderült hogy ő már az újabb verziót használja és föl sem merült benne, hogy mi nem...

Vissza a szakrendelőben a szakemberhez, aki a fenti listához annyit tudott csak hozzászólni:

"Akkor a legegyszerűbb az lenne, hogy ha ki tudná nyomtatni nekik a felvételt."

"Persze. Csakhogy nekem meg nyomtatóm nincs!"

Világos föladta. Egyelőre döntetlen.

Mozgalmas napok

Anikóval kapkodtunk, igyekeztünk, hogy minden készen legyen. Vásárlás, füzet- és könyvkötés, ruha válogatás, alap szintű takarítás... hadd ne soroljam. Nem kell nagy jövőbe látási tehetség ahhoz, hogy tudjuk: lesz olyan, amikor háromnak fog egyszerre kezdődni az iskola. Na az lesz ám az igazi őrület!
Balázsnak iskola kezdődött. Új tanév, új tanterem, új könyvek, új osztálytársak. Csak a lába a régi. Az orvos szerint műtéti határeset, de ezt mondta már, és akkor sem kellett műteni. Most mindenesetre jól rám ijesztett ezzel a kijelentéssel.
Janka is az új oviba ment. Új csoport, új épület, új helyen. Az udvart még nem tudták kipróbálni, mert egyrészt az időjárás nem tette lehetővé, másrészt nem olyan régen készült el, és helyenként még nem nőtt ki a fű.
Petink pedig jár! Kicsit bizonytalan még, gyakran leül, de már áttipeg az egész előszobán, ha úri kedve tartja. Tud irányt váltani is menet közben. Azt hiszem, az első kettőnél ezek a mozzanatok valahogy kimaradtak nekem. Kell/kellett a harmadik, hogy megtanuljam végre jól szeretni a másik kettőt is.
Persze azt gondoltam, hogy ha gondoskodom róluk, rólunk, akkor ezzel megtettem mindent, ami tőlem telt. Tévedés volt. Ők igenis igénylik, hogy a szeretetemet más módokon is kimutassam.