Randi

19 év házasság után még mindig izgalmas egy találkozó a feleségemmel kettesben.
Nem azért, mint 19-20 évvel ezelőtt.

Érdekes.
Izgalmas.
Elgondolkoztató.

Ki honnan jön? Milyen kérdések járnak a fejében?
Játszhatunk-e olyat, hogy öt percig nem szabad semmilyen családi ügyről beszélni, csak arról, ami azon túl foglalkoztat.
Mondjuk, hogy mit olvastál mostanában?
Mi a véleményed az elefántokról?
... meg ilyesmi.

Azon mindenképpen érdemes elgondolkodni, hogy jelenleg még egyikünk sem képes kitölteni az öt percet.
De olyan idők jönnek, hogy gyakorolunk!

Mégiscsak...

... elképzelhető a körülményeknek olyan együttállása, amikor a legképzettebb, leggyakorlottabb, legtehetségesebb, leg-leg-leg ember is ... veszít.

Ne azt tűzd ki célul, hogy nem esel el soha! Ne is számíts rá, hogy nem fogsz elesni!
... mert mindig jön egy pofon nem várt irányból. Általában pont akkor, amikor látszólag jól mennek a dolgok.

Eleinte apró hazugságok elegendőek, hogy fátylat borítsanak a kék-zöld foltokra. Aztán egyre nagyobbak kellenek. Mert az elefánt nem tűnik el attól, hogy udvarisasan nem beszélünk róla.

Arra számíts, hogy el fogsz esni! Végigtúrod a mocskot odalent. Egy része rád is ragad majd.

De mindig legyen erőd felállni, leporolni magad, és menni tovább.

A győztes csak egyel állt fel többször, mégis őt ünnepli mindenki!
A te döntésed, a te felelősséged.

felismerés elhatározás beszéd tettek
mégiscsak

Kisebb csatákat veszíthetünk...

Mégsem az a legény, aki adja, hanem aki állja.
Akármekkora pofon érkezik, akármilyen irányból.
Elveszhet az egyensúly kis időre, fölléphet akármilyen állapot.
De aztán fölkelünk, leporoljuk magunkat, és megyünk tovább.
Mert van egy tervünk.
Mert van egy célunk.

Mert van Egy Célunk!

Törmelék

Ha segíteni akarsz, úgy segíts, hogy ne tűnjön bántásnak!

Szerintem 2012 karácsonyára kaptam az első vezeték nélküli billentyűzetemet a hozzá tartozó egérrel együtt. De ha 2013-ban, akkor is: még megvan, hibátlanul működik, és mostanra merült le a gyári elem...

Nekem is a legjobban fáj!

Tanulom az alázatot. Ha pedig hibáztam, vállalom érte a felelősséget. Kezdetnek talán ennyi elég... ha már befogtam a számat.

Ha biztosan tudnám

Ha biztosan tudnám, hogy nem lesz holnap, ezt még akkor is ideírnám. Mert még ma van.
Ha biztosan tudnám, hogy senki nem fogja ma elolvasni, akkor is ideírnám. Mert te is éppen olvasod.

Ha biztosan tudnám, hogy lesz holnap, akkor sem tennék másként, mint ahogy ma este tettem. Szép renddel végigvettem gondolatban mindenkit, akivel ma találkoztam, és hálát adtam értük. Akkor is, ha még mindig fáj.
Ha biztosan tudnám, hogy nem lesz holnap, akkor is megbocsátanék...

... és te is bocsásd meg nekem.
sicut et nos dimittimus debitoribus nostris

Hullámos

A Duna örök.
Egy séta erejéig visszatértünk a kisebbik lányommal Újpestre. Az északi vasúti hídon át besétáltunk a kecskékig. Le is mentünk... de nem a kecskékhez, hanem a Dunához.
Valakinek pont ott kellett sétáltatni a rotiját, ami alapos okot adott rá, hogy a hiszti dacára ne menjünk le a partra. Viszont meglepett, hogy pár év alatt micsoda biznic lett konténer kocsmát üzemeltetni a híd alatt.

A Duna örök.
Bár folyton változik, soha nem ugyanaz a víz folyik benne. Az emberek is jönnek-mennek. Legyen az család, munkahely, más közösség. Mitől állandó mégis?
Van, akit sajnálok, hogy elmegy, és van, akit nem sajnálnék, ha menne. Utóbbi viszont minden jel szerint maradni fog.

Nem veszítek.
Nyerek, vagy tanulok.
Nem veszítek.

Csak néha fáraszt ez a cifra nyomorúság...

Favágóképző: miért?

Amíg az okát keresed, jól elfoglalod magad, nehogy a lényegével kelljen törődni.
Sokkal fontosabb, hogy ki volt, mint hogy esetleg véletlenül tette-e. Bűnbak kell. Valaki, akin össze lehet mosolyogni, aki fölött össze lehet kacsintani: lám, mi ennél jobbak vagyunk. Nem is nála, hanem ennél.

Ha a lényegét kezded keresni, fontosabb igazságok tárulhatnak a szemed elé, habár egyesek szerint a gyökeréig eljutni elég öt miért? Miért is?

A miért-re nem mindig van jó válasz. Miért van a világon a sok szenvedés? Miért kell ennek, vagy annak így, vagy úgy történni? Miért pont ő? Miért pont én?
Miért pont Mózes? Világosan megmondta, hogy bárki más alkalmasabb lenne nála. Annyira megmondta, hogy Isten megharagudott rá. (Ez helyes így? Még csak alig negyven éve írok, és most először írtam le a haragszik igét ilyen formában. Miért? Terelek.)
Miért pont a nagyszüleim? Miért két héten belül? Miért pont harminc éve lesz idén?
Sokminden történt akkor, abban az évben. Előtte is, utána is. Miért ez maradt meg a legjobban?

Ha már eljutottunk a gyökeréig, ... az sem magyarázza meg az egész fát.
De a lényegről egészen jól eltereli a figyelmet. Mi a lényeg? Ki a lényeg?
A te felelősséged, hogy hova fókuszálsz... és miért?

Ha most kéne...

Ha most kéne elkezdeni, valószínűleg nem tudnám.
Nem lennék benne biztos, hogy annyira jó ötlet, mint annak idején, amikor mindenkinek volt magánéleti, szakmai, hobbi és egyéb blogja.
Persze, olyan ez is, mint a versírás. Fiatalon minden normális ember megpróbálja. Ilyenkor születnek az őszinte művek. Aztán kicsit később minden normális ember felhagy ezekkel a próbálkozásokkal. A többiből meg költő lesz. Vagy poetaszter. Apró, saját gyönyörködtetésre összefércelt klapanciák boldog szerzője, aki ebben megéli személyisége kiteljesedését.

Ha most kéne abbahagyni, valószínűleg nem tudnám.
Nekem még van mit mondani, nem csak egy vagy két gondolat körül forgok, és ismételgetem magam napra nap. Legalább is remélem.
Az élet mindig hoz elém újat. Tanulni valót.
Már nem vágyom mindent megtanulni. A szemem is egyre gyengébb, már nem fogja úgy a betűt. Még szerencse, hogy gyakorlott vak vagyok, és például az elsők között ismerkedtem meg a számítógép által felolvasott képernyővel. Nem állítom, hogy a mai napig nem nyitom ki néha a szemem, amikor felolvastatok magamnak egy-egy oldalt, vagy blogbejegyzést. Mert látok.

Most csak folytatni kell.
Rácsodálkozni a világra. Ráfelelni a világra.

Időt a magyar szakít. Fájdalmas ez időnként. Mégis csodálatos módja annak, ahogy magyar ésszel erről a világról gondolkodni kell. Két perc még a tegnap, aztán újra, és mindörökké ma van...

"Nincs boruk"

Igenis jókedvünket akarja! Azt, hogy megelégedve legyünk hálásak. Minden pedig, amit teszünk, hálából fakadjon.
Igenis elegendő egy-két csöndes szó, az imára kulcsolt kéz, és a töretlen hit abban, hogy akármit is mondott... "Akármit mond nektek, megtegyétek!"
Elegendő egyetlen ember kérése, imája, hite egy egész lakodalomnyi ember jóllétéhez!

Erre taníttattam ma.

Hívjuk meg mi is, tanítványaival együtt. Nem haszonlesésből, hogy értünk is tegyen, ha elfogy a bor, hanem mert itt a helye az életünkben! Ha szükséget látunk, szóljunk. Csak így egyszerűen. Nincs boruk. Nincs békességük. ... ki miben szenved hiányt.

Hordozzuk egymást, tartsuk egymást! Tartsuk erősen! Nagyobb szükség van az imára kulcsolt kezekre, mint eddig bármikor!
... és nem csak nekünk itt a környéken.

Újdonságok

Egy rég elmúlt idejében az életemnek egy baromfiudvarban volt szerencsém megfigyelni a tyúkok viselkedését. Ez annyira meghatározó élménycsoportja az életemnek, hogy gyakran visszatérek rá, amikor az analógiás gondolkodás engedi. Mert nekem az van.

Előre mondom, hogy evés közben nem jó ezt olvasni.

Azt tapasztaltam, hogy a tyúkudvar (esetemben elég nagy) területén majdnem egyforma valószínűséggel fordultak elő a tyúkok. Nyári hőségben nagyrészt a szénakazal alatt, vagy a magas lábakra épített disznóól alatt tanyáztak a közvetlen napsugárzás káros hatásainak elkerülése végett. A nagyon kicsi agyukkal nem tudták föltalálni a naptejet, és a tolluk színe sem változott attól, hogy sütötte a nap. Viszont melegük lett tőle nagyon. Enyhébb napszakokban aztán szívesen fürödtek a porban, ami az egyébként igen kellemetlen tyúkbolha ellen is hatásos  szernek bizonyult.
Ha valamelyikük véletlen-szerű bolyongása során talált valami csemegét (mondjuk dobtam nekik frissen kaszált füvet), azt hangos kárálás közepette fogyasztotta, hogy a többiek is értesüljenek róla, neki most mennyire jó... Ha a csemegéből több volt, mint amit a káráló el bírt hirtelen fogyasztani, akkor a többiek is odagyűltek, és igyekeztek minél nagyobb részt megszerezni maguknak.
Újdonság, hírnév, siker, fény, csillogás, szenzáció!
Voltak, akik szárnyukat kiterjesztve rohantak, amitől gyorsabbnak hitték magukat, pedig a légellenállás nem hogy segített volna, hanem még inkább hátráltatta a sebes haladást. Hiába, az ösztön nagy úr. Már régen nem úgy van, de a belső parancsnak engedelmeskedni kell ész nélkül.
Sokan lettek, beleszartak a közepébe, aztán ment mindegyik tovább bolyongani.
Keresni a következő újdonságot.


Talán véletlen a hasonlóság. Vagy egy téves feltevés eredménye...

Az érzések természete

A szeretet olyan, mint a mag. Elülteted a földbe, öntözöd, kapálod. Sokáig nem történik semmi. Látszólag. A mag felkészül a minőségi változásra, és csak ez után kezd el változni. Viszont ha a folyamat elkezdődött, visszafordítani többé nem lehet. 

A hibás magból hibás növény lesz, ebben nincs semmi meglepő. Ez a szabály.

A harag olyan, mint az égő olaj. A hatása azonnali. Fröcsög, és éget. Azonnal. Ha próbálod vízzel eloltani, csak még jobban szétterjed. Csak akkor szűnik meg, ha elveszik tőle a levegőt. Meg kell fojtani. 

Nem tervezünk előre. A most a fontos, és nem akarják, hogy meggondoljuk, mit hoz a jövő?

Márpedig ha azonnal várunk hatást, hatékonyabb haragot kelteni...

--

Bp., 2014-01-04 12:36

Utánírás a megjelenés előtt:
Jó régi meggondolat már ez is. Csak porosodott itt a fiókban, hát elengedem, hadd menjen. Ha csak egy embert is elgondolkodtat, már megtette, amiért született.
Én meg most már nem tudom...

Isten éltesse a születésnaposokat, akkor is, ha nem tudnak róla!

A feltámadás reménye

Kaptam egy kis bátorítást, hogy folytassam tovább. Le is veszem a búcsúzós írást. Ennyire könnyen azért nem adom fel!
Taposnak, rúgnak, a gyerekek betegek, mi sem vagyunk jól, olyan beruházásokra kényszerülünk, amelyeket több év múlva terveztünk csak megvalósítani. Az egyre hosszabbodó sötétség a lelkünket is kezdi megrágni. Nem lehet minden rózsaszín!

Janka mondott nekem ma egy okosat. Amikor nagyon rosszul mennek a dolgok, arra gondol, hogy ez csak egy színdarab. Ezen aztán nagyot mosolyog, és a rossz máris nem olyan rossz.
Lehet, hogy tombol a gonoszság, a baj, de egyszer csak lemegy majd a függöny, akkor fölkelnek a szerteszét heverők, és mosolyogva meghajolnak, míg a közönség tapsol.

Mostanában valahogy nincs nagy kereslet olyasmi iránt, ami nem mozog. Márpedig a szöveg nem mozog. Az ember agyának kell mozognia. Kísérletezem.
Hátha a személyes, vagy esetünkben családi blognak is lesz egyfajta reneszánsza.

Tanuljunk a profiktól!
Harmadnap föltámadás.

A mentős köszöni

Hazafelé tartottunk.
Szemből mentőautó. Az út egy sávos. Szemből folyamatos kocsisor. A mentő egyenesen szembe jött velünk.
Hirtelen ötlettől vezetve (fél szemmel a tükörbe sandítva, hogy tényleg csak mi vagyunk az úton ezen az oldalon,) kihúztam jobbra, egy hosszabb kocsibeállóban megálltam.
A mentős mosolyogva integetett. Szemmel láthatóan köszönte nagyon.

"Ne kerülj bajba, de ha bajba kerülsz, mi ott leszünk, és érted is azzal az elkötelezettséggel fogunk küzdeni, ahogy most tesszük." -- valami ilyesmit olvastam ki a mozdulataiból.
Legyen igaza, ne kerüljünk bajba!

A bajba jutottakon viszont segítsünk! Akár kényelmetlenség, vagy némi kockázat vállalása árán is! Nem a mentőautó vezetőjével teszel jót, ha lehetővé teszed, hogy haladjon. Ha mégis ő köszöni meg, nem a saját nevében köszöni, hanem az utasa nevében, akinek mihamarabbi ellátásra van szüksége.
Reméljük.

Reméljük nem hívnak mentőt máshogy is megoldható sérülések miatt, hanem meghagyják őket a valóban súlyos eseteknek. A józan gondolkodás legyen velünk, és állítsuk végre a talpára ezt a felfordult világot!

Ma tanultam

"Aki magától szól, a saját dicsőségét keresi, aki pedig annak dicsőségét keresi, aki elküldte őt, az igaz, és abban nincs hamisság." (Jn7,18)

A magam dicsőségét keresve fogadtam el a jelölést annak idején. A magam dicsőségét keresve segítettem házat építeni. Jól is ment minden, amíg nem kopott ki mindez az ottaniak emlékezetéből.
Fájt azt olvasni, hogy kiírtak a történelemből. Mintha az a hat év máshogy lett volna.
Megjelent nyomtatásban is. Innentől aki kutatni fogja a történetet, nyomtatott forrást talál szemben a jegyzeteimmel, és a hangfelvételeimmel, amiket nem fogok kiadni a kezemből, amíg csak él egy is azok közül, aki ott volt. Vagyis olyasmivel, ami tulajdonképpen nincs is.

Van néhány év és néhány ember, aki ezekre az évekre másként emlékszik. Ennyi csak.

De hála legyen az Istennek, hogy ezt is elvette! Nehogy fölöttébb fölfuvalkodjak ezen, és olyan magasságból tekintsek a testvéreimre, ahonnan csak nagyot esni lehet! Az Úr csodásan lebontotta alólam ezt a magaslatot úgy, hogy bár még zúg a fülem a magasságkülönbségtől, de csak egészen túlélhető módon ütöttem meg magam.
Nem mondom, hogy nem fájt. Nem mondom, hogy nem fáj. Hazudnék akkor.
De most már értem, mi végre történt velem mindez, és hálás vagyok érte!

Lassan el kell kezdenem megbocsátani. Az akkori gyülekezetünknek, az egyháznak, Istennek.
Van itt még dolog bőven.

Állíts helyre minket, Istenünk! Ne oda, ahová mi vágyakozunk, ne oda, ahová mi futnánk előled, hanem oda, ahol Te szeretnél látni! Ahogy eddig velünk voltál, maradj továbbra is!
Ámen.

Átderülés

Mint nagyszombaton. Csendes minden. Nem látszik érdemi változás.
Amikor a láthatatlanra nézek... nos, nem látok semmit, de érzem, hogy vannak kezek, amelyek ismét imára kulcsolódnak értünk! Nem tudom, kik a gazdái ezeknek a kezeknek, de hálás szívvel hozom őket ide, és más fórumokra is.
"Sok baja van az igaznak, de valamennyibõl kimenti az Úr."

Apósomért lehet most nagyon aggódni. Csúnyán megvágta magát a kezén, és bár a pontos részleteket nem ismerem, de abban biztos vagyok, hogy nem túl fényes az állapota. Jelenleg az orvosok az egyik ujjának az elvesztésével fenyegetik, és éppen mindent megtesznek azért, hogy ezt elkerüljék.

Volna még mit, ha panaszkodni akarnék, de inkább várom a szabadulást csöndesen.
Egyelőre nem látszik érdemi változás.
Mégis...

Csendek

Hallgatni.
Hallgatni azért, hogy ne beszéljünk hülyeségeket. Hogy ne idegesítsünk, ne bosszantsunk, ne bántsunk. Fogat összeszorítva, szeretetből.

Hallgatni azért, mert valaki más beszél. Figyelve hallgatni, elemezni, érteni. Bólogatni. Segíteni, hogy a szó-folyammá rendezett érzéshalmaz végül megtalálja a maga medrét, útját. Világossá váljék, hogy honnan ered, és hol lesz a torkolata, ahol valamihez kapcsolódik. Valami nagyobbhoz, hogy végül a világ körforgásának önkéntelen részese legyen. De ehhez felszínre kell hozni a búvó patakot.

Hallgatni a felszínen csörgedező szó-csermelyt, amely az útjába akadó köveken játékosan tajtékzik, majd tovarohan. Amikor nincs más értelme a beszédnek, csak az "itt vagy, és fontos vagy nekem, tehát beszélek hozzád". Figyelni a felszínen a fények játékát... Talán ez a hallgatás az, ami fel tud üdíteni. De néha nagyon fárasztó. Olyankor jön a "mégis".

Hallgatni, mert senki nem figyel. Aki olyankor is figyel, amikor senki nem figyel, az úgyis tudja már, amit egyébként mondanánk, ha nem hallgatnánk. Ezzel a csönddel engedni szólni, és lehetővé tenni meghallani Azt, Aki akkor is figyel, amikor senki nem figyel.

Hallgatlak...

Ha lehetne egyet...

Ha lehetne egyet kívánni blogolással kapcsolatban, az az lenne, hogy Timi vegye föl újra a fonalat. Addig marad nekünk a jelen állapot, ami így is majdnem tíz év, és száznál több írás.

Mint aki régi temetők fölött jár, és nem tudja: annyi öröm, bánat, és szenvedés hever előttünk. Mi pedig sétálunk rajta, és észre se vesszük.

A sok szemét között mégis lehet igazi kincseket találni. Mert a világunk természete szerint itt kevés az örökkévaló. Ez nagy vígasztalás, mert a rossz sem tart örökké!
Illetve...

Háromszáz név

Több azonnali üzenetküldőt is használok. Azt lehet mondani, aktívan.
Van, akivel ezen, van, akivel azon keresztül tartom a kapcsolatot. Mert a kapcsolatok nagyon fontosak.
Néha befejezem egy-egy ilyen eszköz használatát. Ilyenkor az ott karban tartott kapcsolatok elvesznek. Vagy átlapátolódnak egy másik csatornára. Amelyik elveszik, annak egy darabig érzem a hiányát, aztán tovább sodor az élet. Akinek nem volt fontos, hogy tartsa velem a kapcsolatot, ... számomra ugyanolyan fontos marad, akárhol járjon is. Örömmel hallok felőle.

Az előbb belenéztem az egyik ilyen üzenetküldőben felhalmozott névjegyzéknek. Erről a fajtáról tudni való, hogy fölkutatja a címjegyzékeket, és az általa kibányászott adatok alapján megpróbál olyan kapcsolatokat keresni, akik szintén az adott alkalmazást használják. Így tudom meg például a három évvel ezelőtti angol tanáromról, hogy valamikor neki is volt (van) telepítve valamelyik eszközére (számítógép, vagy telefon, vagy palacsintasütő) egy ilyen alkalmazás.
Némelyekre próbából ráírok. Általában nem jön válasz.
Némelyikre meg már rá se írok. Minek? Amit el lehetett, már elmondtunk egymásnak.
Valóban?

Ennyire öreg lennék, hogy lassan a szavaim is elfogynak?
Nem hinném.
Csak az értelmüket veszítik el. Most már annyi mindennel kell foglalkozni, hogy a betűkre alig marad idő. Például kétszer annyi gyermeket nevelek, mint tíz éve. De ezt nem kifogásnak szánom. Azt pedig már végképp nem teszem hozzá, hogy az akkori kettő mostanra éppen szépen kikamaszodott.

Táncolok tovább gúzsba kötve a borotva élén. Lehet nagyokat esni, és utána kapaszkodni vissza, hogy mégiscsak szép legyen.
Szurkoljatok, hogy tessék a tánc Annak, aki majd megítél!
Háromszáznál is többen...

Édesapám nehezet...

... kért születésnapjára.
Azt kérte, hogy éljünk békességben egymással itthon.

Nem tudom, miért is olyan nehéz ez?
Miért nehezebb, mint a természetünk?
Ennyi év elhibázott szokásait, inadekvát viselkedési mintáit, amiket szépen átörököltek a gyerekeink is, eltűntetni miért nehéz? Miért nehéz leradírozni a falról a filctollat, meg a zsírkrétát?

Apró lépésekkel még senki nem jutott a Holdig. De mi nem is oda igyekszünk, csak a szomszéd sarokra: csak egy percet, mindig csak egy percet. Tovább és tovább.
Odafigyelve, tudatosan. Eleinte talán még egy kicsit fogcsikorgatósan is, de mégis.
Palántáljunk!

Egy facsemetéből nem lesz erdő. Ahhoz, hogy erdő legyen, sok fa kell. Minden fa kell.
Minden fa is kell.

Isten éltesse 83. születésnapján!

Észrövidülés

Még mindig nem bírtam föladni.
Tíz éve írom ezt a blogot. Erre a tíz évre lassan érdemes lesz visszatekinteni. Tervezek ilyen írásokat, hogy elolvasom, tíz éve ebben a hónapban mi történt velünk, és arra reflektálok valamit, hogy bezzeg most, meg a mostani eszünkkel... Hát csak így.

Muszáj, mert ez a tíz év nem ment el nyomtalanul. Egyre inkább hiányzik az erő. A fizikai is, de a hajtó erő, a közlés megállíthatatlan vágya hiányzik. Meg a memória.
Valami eszembe jut, hogy ezt akkor leírom, de mire odajutok a számítógép közelébe, mire átküzdöm magam az induláskor betöltődő programokon, mire megnyílik a böngésző, mire az összes figyelmeztetésen, meg frissítésen átvergődöm magam, addigra már pont azt felejtem el, amit leírni szerettem volna.
Az új módszerem a papírfecni sem vezetett eredményre. Mert mire szerzek papírt, majd mire szerzek olyan eszközt, amivel erre a papírra írni lehet, majd szerzek annyi helyet, hogy írni tudjak, addigra megintcsak elfelejtem, ami fontos lett volna.

Ebből viszont nagyon látszik, mennyire szükség van rá, hogy továbbra is leírjak ezt-azt az életünkről. Így legalább néhány morzsára, néhány itt-és-most (amiből majd az akkor-és-ott lesz, szóval az és változatlan, és örök) fontos gondolatra vissza tudunk majd tekinteni.

... legalább is remélem.