Június közepén kitaláltuk, hogy idén mégiscsak menjünk már el valahova nyaralni. Ha nem is olyan hosszan, nem is olyan messzire... de menjünk el valahova együtt, hogy ne legyünk itthon.
Július elején írt rám a feleségem, hogy megvan a szállás. Veresegyház. A fürdőnél vannak faházak, és azok közül az egyik pont üres augusztus elején. Nos, lehet, hogy máskor is, de ne szaladjunk ennyire előre.
Kisakkoztam a szabadság, és munkából való igazolt távollét egészséges arányát, és végül eljött a várva várt nap.
Anya már napokkal előtte elkezdte írni a listát, hogy mit kell vinni. Gyűltek a holmik a bőröndökbe, sporttáskákba. A gyerekek a saját kis hátizsákjaikat tömték meg szerintük nélkülözhetetlen cuccokkal...
Apa pedig mindezek láttán szó nélkül földobta Szarvi (a zafira) tetejére a tetőboxot. Nem a 80 literest.
A csomagolás akkor hágott a tetőfokára, amikor Anya -- pár órával a tervezett indulás előtt -- végül így szólt Apához: -- Neked még nem csomagoltam semmit.
Nem idézném, hogy ennek hatására mi folyt ki a számon. Nem meggylé volt, az biztos. De végül sikerült nekem is szerezni váltás ruhát, és begyömöszölni mindent a kocsiba úgy, hogy mellé még a népes család is beférjen valahogy. Aztán indulás.
Az autó az út alatt jól viselkedett, habár a napokban ötlet-szerűen bekapcsolt, majd megszűnt hibajelzések miatt meg lett fenyegetve már szerelővel. De azt lehet mondani, hogy az egész történetben ő viselkedett a legjobban.
Borongós időben érkeztünk, és egy kicsit igyekeznünk is kellett a faházba bepakolással, mert elkezdett pötyörögni az eső. Aztán esni, aztán szakadni, végül elállt. Ekkor elindultunk felfedezni a környéket.
Még pár szó a szállásról.
Nem tudtuk, hova megyünk. Több alkalommal ki kellett szállni az autóból, és kihasználva, hogy beszéljük a helyiek nyelvét, útbaigazítást kérni, hogy ahova megyünk, az hol lehet?... Aztán egy helyen Anyával közölték, hogy menjünk be. ... és az volt az.
Egy régi úttörőtábort kell elképzelni a régi lepukkant faházaival. Emeletes ággyal, ahol végül én aludtam fent a sors furcsa fintora folytán. De még így is azt lehet mondani, hogy ez volt a legjobb lehetőség. Ugyanis szemben a meghirdetettel, nincs hatágyas faházuk, hanem csak ötágyas van! Az is durván lelakott, poros... szóval igazi úttörőtáboros hangulatban. Erről aztán lehetett hosszasan mesélni a gyerekeknek, hogy annak idején milyen lehetett az élet a nyári fák alatt.
Az egyetlen komoly pozitívum, amit föl lehet hozni a szálláshely mentségére, hogy a termál fürdőbe ingyenesen lehetett átcsoszogni. Röpke száz méter papucsban, törölközőben. Semmi az! Ha nem esik az eső...
Aki esetleg WC-re megy, vagy zuhanyozni szeretne, ugyanott, a fürdő területén találja meg a megfelelő helyiségeket. Csodás. Csak érjen oda! Az időben indulás fontosságára már időben felhívtuk a gyerekek figyelmét.
Az eső utáni felfedező túra tétje az ebédünk volt! Azt lehet mondani, hogy célirányosan mentünk. Találtunk egy rendes kifőzdét, ahol elfogadható áron, finom ételt tudtunk enni, majd visszasiettünk a szállásra, mert megint kezdett csöpögni az eső.
Már az esőben elhatároztuk, hogy elmegyünk vásárolni. Már korábbról ismertünk néhány boltot, így az általunk ismertbe tértünk be, ahol fő attrakcióként be lett ígérve a gyerekeknek egy fagyi. Ebből kis híjján semmi nem lett, mert a vásárlás közepénél egyszercsak Réka hangosan felkiáltott: "Pisilni kell!"
Anya káprázatos nyugalmával azonnal kiosztotta a feladatokat, majd Rékával egy "kint megvárunk titeket!" varázsigét elmondva eltűntek valahová. Apa pedig a maradék gyerekkel választott üdítőt, meg fagyit. Majd végigálltuk a sort a pénztárnál, és a bolt különösen nagy, mégis Szarvi számára kis helyén forgolászva, megpróbáltunk kijutni. Nem ment elsőre.
Végül is mi lehet jobb, mint szemergő esőben, ideges sorstársak között egy kamionnyi fordulókörrel rendelkező autóval lavírozni a tömött parkolóban, és azt hallgatni, hogy közben a többieknek is megjött a pisilhetnékje...
Aztán volt egy csodálatos óránk. Talán másfél, amikor a kicsikkel átmentünk a fürdőbe. Réka és Peti kibérelték a gyerekmedencét, mi pedig Anyával fölváltva merültünk a meleg vízben. Aztán a gyerekek megunták. Réka megtanult úgy beleugrani a vízbe, hogy minél nagyobbat fröccsenjen, és ezt nagyon élvezték. Meg a péntek délutáni felhős időt, hogy senki más ember fia nem pályázott a gyerekmendencére. Rájuk se szólt senki.
Ennek is vége lett, visszacsoszogtunk a faházba, és megint esett egy kis eső. Mondtuk a gyerekeknek, hogy mindenki intézze el a folyó ügyeit, mert 19-20 óra között takarítják a WC-ket, zuhanyzókat! Mert akkor zár a fürdő.
... erre 19:03-kor Peti, hogy neki most kell. De nagyon! Nagy dolgok vannak készülőben. Mondtuk, hogy próbálkozzon. Kedves volt a néni beengedte, és gyorsan végzett is, mert nagyon híg volt a dolog.
Aztán egy fél óra múlva megint...
Aztán megint...
Többen jelezték a családból, hogy nem jó a gyomruk, de végül kezdtünk hozzászokni, hogy Péter 15-20 percenként elmegy WC-re, és jelenti, hogy ezúttal már zöld volt...
Végül 21 óra magasságában nyugovóra tért a társaság. Peti aludt volna az emeleti ágyon, de az állandó járkálás miatt inkább ágyat cseréltünk.
22 óra után pár perccel Janka ült fel az ágyon, hogy neki most futnia kell (Peti épp akkor jött vissza egy körről), de mire elmondta volna, már telehányta a szobát. Voltak ott finomabb részletek is, csak arra most nem térnék ki.
Péterünk meglátva a friss hányást, csatlakozott az előtte szólóhoz, és kiegészítette pár gondolattal...
Réka pedig végigaludta mindezt.
Hogy hogyan jutottunk el végül Jankával és Petivel az orvosi ügyeletre, a mai napig nem tudom. Lehet, egyszerűen csak szerencsénk volt. Fölhívtam a 104-et, ahol megmondták az ügyelet címét, telefonszámát. A megadott számon egy automata megmondta az ügyeletes orvos mobilszámát. A mobilszám megmondta, hogy ez az a hely, ahova a portás bácsi akart bennünket küldeni...
Megvártuk, míg stabilizálódott a gyerekek állapota annyira, hogy már sem alul, sem felül nem tudott ürülni semmi. Akkor betuszkoltam őket az autóba, és óvatosan, nehogy fölkavarodjon a gyomruk, elvánszorogtunk az ügyeletre. Ha nem lett volna éjszaka, talán könnyebben megtaláljuk a helyet, de a rutinomnak köszönhetően (no meg szerencsénk is volt), elsőre odataláltunk.
Először a portás kérdezett ki, az riasztotta a nővért, majd miután neki is elmondtunk mindent, ő elmondta telefonon az orvosnak, amit megértett.
A gyerekek meg lettek vizsgálva, kaptak injekciót hányás ellen (mert az volt készleten), és papírt, hogy a háziorvos majd lássa őket... A legközelebbi ügyeletes patikát Budapest határán belülre jósolták.
Megköszöntük a szíves vendéglátást, és visszakullogtunk a faházba. Innentől viszonylag eseménytelen éjszakánk volt reggel hétig.
Akkor visszagyömöszöltünk mindent a táskákba/bőröndökbe, bepakoltuk az egészet a kocsiba, és nem egész 20 óra távollét után élményekben gazdagon, nyögve, rossz szájízzel hazabaktattunk.
Az eset tanulságait majd egy másik, talán kevésbé hosszú írásban vonom le.
