A mai nap sem volt rutin pályának mondható. Reggel sikeresen transzportáltam a nagyot az ő sulijába, miután a középsőt bemenni láttam a hozzá tartozó iskola ajtaján. Remélem, egyszer már csak megérjük majd azt is, hogy kettő, vagy több gyermekünk jár ugyanabba az oktatási intézménybe. De az nem most lesz.
 |
| A képet itt találtam |
Pihenésképpen legkisebbünk elkezdett oviba járni. A héten a beszoktatásnak nevezett folyamat során a szülők szépen lassan megtanulták, hogy már ennek a gyermeküknek is van saját, különálló élete, és annak van egy olyan része, amiben ők, a szülők nem szerepelnek. Erről szól a beszoktatás. Nálunk.
Rájöttem, hogy olyan jófejség levinni a gyerekeket a játszótérre, hogy a környékbeli anyukák őszinte csodálatát is ki lehet vívni vele. Pedig csak jó előre tisztázni kell a szabályokat, és szabadon engedni a kölyköket. Amíg a kerítésen nem mennek kívül, addig olyan nagy baj nem érheti őket.
Persze így is akad néha ok és alkalom az intervencióra (ami itt akár a gyermek belügyeibe való beavatkozást is jelentheti). Például, amikor a szőke kislány megpróbál menni Péter fiam kedvenc zöld motorján (amit még Balázs kapott azon a húsvéton, amikor Janka született), akkor a kis legény felkészül, hogy akár az élete árán is megvédelmezze a tulajdonát képező játékot. Ilyenkor rá kell őt beszélni, hogy tegyen jót. Aztán a szöszi hálás szemeit elnézve megállapítható, hogy megérte a közelharc. Vagy amikor a két nagy játék helyett egymással veszekszik a tányérhintában, akkor ki kell őket parancsolni onnan, hogy mások is hozzáférjenek a játékhoz. De tulajdonképpen ennyi az egész. Különösebb őrzést ilyenkor nem igényelnek.
Van idő beszélgetni, blogot/leveleket olvasni, vagy csak ülni egy helyben, és az eget kémlelve tűnődni a világ változandóságán.
Ma hamar bejöttünk, mert hűvös lett a levegő, amint lement a nap. Kézmosás és vacsora után családi moziestet tartottunk pattogatott kukoricával. (Anya minden második héten pénteken szabadságot kap egy pár órára. Neki is szüksége van egy kis magánéletre.)
Egy rövid blogbejegyzés járt a fejemben. Már nem is tudom, hol olvastam. Abban sem vagyok biztos, hogy magyarul volt írva. A szöveg értelmére viszont határozottan emlékszem.
Az ősz nálam a nosztalgia időszaka. A letűnt dicsőség utolsó maradványainak csillogása. "Az az időszak a nyár után, amikor az emberek, és a természet felkészül a télre." A gyümölcsök betakarításának ideje. Reménységek, próbák, elmúlások és emlékezések ideje. Színek és formák ideje. Tavaly a kisebbik fiammal majdnem nem értünk oda valahova, ahova pedig siettünk, mert odafele menet egy parkolón átvágva majdnem minden egyes lehullott levelet egyenként megnéztünk, megvizsgáltunk. Én is.
A múlton való merengés közben aztán meg kell állapítanom, hogy az a bizonyos blogbejegyzés, amire az előbb utaltam, nyomokban igazságot tartalmaz:
"Már a nosztalgia sem a régi!"
