Adveniat regnum tuum

Advent első vasárnapja van elkezdhetünk megbocsátani egymásnak a sok kis féreg-tettért és a nem-tettekért is
Magamban hordozok egy képet arról hogy hogyan kellett volna lennie ennek az egésznek Isten pedig tudja hogy akkor nekem pont mi nem tetszett volna így megosztjuk a munkát évek óta
Minden bizonytalan körvonaltalan mint a tárgyak a reggeli ködben csak az órák ketyegnek el kegyetlenül mintha ők mérnének minket pedig mi mérjük csak velük az időnket mennyi lehet még hátra?
Neked?
Nekem?
Nekünk?

Van egy út, ami kiválasztott magának, hogy járjak rajta. Innentől kezdve pedig mindegy. Nekem. Neked. Nekünk.
A megbocsátás egyszemélyes cselekvés.
Akkor is bocsáss meg, ha nem kértelek rá!

Királyság

Eddig nem nagyon volt mit mondani, azért volt a hosszú hallgatás. Amikor mindenki jól volt, akkor azért nem volt mit mondani, mert az ilyesmi senkit nem érdekel. Amikor pedig nem volt minden rendben, akkor pedig elég volt a magunk baja, nem hiányzott még, hogy blogot is írjak. Ez az az állapot, amit a "semmi különös" szókapcsolattal szoktunk kifejezni.
Lassan belerázódunk a háromgyermekes család kategóriába és az ennek megfelelő szerepekbe. Kisebb döccenők akadnak ugyan, és bizony néha elkel a szakemberek segítsége is. Meggyőződésem azonban, hogy jó irányba haladunk még akkor is, ha lassan megyünk.
Ez a bejegyzés viszont nem erről kellene szóljon.
Tegnap annyi dolgunk lett volna, hogy inkább nem csináltunk semmit. A gyerekek is nagyon unták magukat. Petya elaludt, Balázs Anyával tanulni húzódott be a szobába, mi pedig Jankával unatkoztunk egymás mellett. Aztán elkezdtünk játszani és akkor már jó volt. A játék hangjaira szivárogni kezdtek kifelé a szobákból (mert most már kettő van!) a személyek és arra nézve, hogy nemsokára, vagyis mintegy két óra múlva kezdődnie kell a kedvenc szombat esti sorozatunknak, bekapcsoltatták velem a televíziót. Csakhogy a várakozástól az idő nem telt gyorsabban. A nagyok ismét marták egymást, Anya vasalni kezdett, Peti pedig a kezemben figyelte, hogy kell nagy gyereknek lenni és kiabálva rohangálni egymás jogos(nak érzett) bosszúja elől. Egy hosszabb, csöndes időszakban előkerült egy korona. Én ültem egyedül, a tévéműsorra bambulva, kezemben öcsivel, így könnyű célpont lettem a lányom számára, aki odajött és a fejemre tette a koronát, a következő magyarázattal:
"Apa lesz a király, én a királyné, anya a szolgáló, Balázs pedig az udvari bolond..." Öcsiről is mondott valamit, de arra már nem emlékszem, mert eddigre nevetett az egész család.
Az ilyen apró pillanatok képesek elfeledtetni, hogy fáradtak, nyűgösek, türelmetlenek vagyunk. Gyakran egymással is. Segítenek ezek a kis események felidézni, hogy Balázs minden erejét összeszedve helyt áll az iskolában. A magatartása olyan, amilyen, de mindent egybevéve nagyon jól állja a kihívásokat és a negyedéves értékelése is jó lett. Felidézhetjük, hogy Janka mennyit próbál segíteni Peti körül.
Egyik este rácsodálkoztam a feleségemre. Nem is mondtam neki, nehogy elbízza magát. Elég, ha csak én tudom, micsoda kincset találtam!