Istennek ama házában, hova nagyritkán elfúj minket a Szél, ama gyülekezetben, melybe jelen év elején mégis szeretettel bekebeleztettünk, ma ismét szeretettel láttak bennünket.
Rossz bizonyságnak tartom magam, mert hiába hívom, nem jön mindig a család velem, s néha ebbe már annyira belekeseredek, hogy magam is itthon maradok inkább. Minek mutassam a buzgó hívő képét, ha közben csak a gyerekek sivákolásától menekülök Isten áldott csendjébe, ahol az Ő hangja szól. Itthon hagyván az én -- fogadalma szerint -- hűséges Segítő Társamat, hogy boldoguljon csak a csemetékkel, ahogyan tud. Mindez nem túl fényes bizonyság.
De áldottak azok a napok, amelyeken mint most is, együtt fölkerekedünk.
Amikor gyermek voltam, úgy gondolkodtam, mint a gyermek, és megfogadtam, hogy én nem küldeni fogom majd az én gyermekeimet a templomba. Nem is küldöm, hanem hívogatom őket magammal. Néha jönnek. Ilyenkor aztán örül a szívem.
(Az pedig, hogy nem jönnek, igen nagy bizonyság arra, hogy van még változni valóm.)
A hirdetések végén nt. Lóránt Gábor megemlítette, hogy van még néhány szatyor alma, amit meg lehet vásárolni, s az elfogyásukat elősegítendő, még az árukból is engednek, ha viszi valaki. Nosza, vettünk két szatyorral. A villamoson boldogan fuvaroztuk hazafele a zsákmányt. A teherviselésből részét kiveendő, Janka lányom cipelte az egyiket jó darabon hazáig.
A tanulság?
Az almák a spájzba kerültek. (Az oroszok mellé, akik már a spájzban vannak.) De az illatukat nem lehet az ajtó mögé zárni! Lassan megtelik vele az előszoba, és a konyha is, mielőtt az egész kupac almás pitévé lényegülhetne át.
Vajon meddig élünk az almáink illatából?
