A január úgy látszik

Nem hoz mást, csak fáradtságot, kimerültséget, betegséget. Pénzhiányt. Időhiányt.

Peti fiunk ma egy kis villanymotorból, pár műanyag kupakból, vezetékből és elemtartóból "távirányítós" autót készített teljesen egyedül. Dagadunk a büszkeségtől.
Aztán este a könnyeivel küszködve bevallotta, hogy még mindig sokat gondol az előző iskolájára. Mondtam neki, hogy ez normális. Sok kedves emlék fűzi oda, itt pedig... nos egyelőre nincs túl sok kedves emléke erről a helyről.
Meg kell szokni egymást: a gyerekeknek az új iskolát, az új iskolának pedig a gyerekeinket. Egyik se megy könnyen. A tavalyi csodálatos év után, amikor három gyermekünk járt ugyanabba az iskolába, most a három tanköteles korú gyakorlatilag három (elméletben csak kettő) különböző helyre jár.

Réka viszont szépen gyógyul a köhögésből, és cserébe egyre jobban beletanul a nyivákolásba. Észre lehet venni, amikor éppen kísérletezi, hogy most éppen melyik hangszínnel, hangmagassággal tudja a legjobban idegesíteni a szüleit, hogy inkább megcsinálják, amit ő szeretne, csak ez a ... hm. ... hang ... maradjon abba! Ott hibázza el a számítást, hogy habár fáradtak, és nyűgösek vagyunk mi is, de már láttunk ezen a korszakon átesni néhány gyereket. Mindenesetre sokat javított a pihentségünkön, hogy tegnap este óta megint a saját szobájában alszik.

Lassan alakul a ház. Mindig egy-egy picit haladunk vele előre. Ahogy időnk engedi.
Ha az idő engedi, majd a kerttel is foglalkozni kell. Egyelőre van egy ruhaszárítónk. A mai napon élesben tesztelve száradó ruhákkal. Nem tudom, elégedettek vagyunk-e vele? De ha előkerül a feleségem valamelyik gyerekszobából, majd megkérdezem...

Újra, és újra

Már éppen kezdtük elfelejteni a kúp nevét, amit egy kruppos roham alkalmából adni kell a gyereknek.
Most sem tanultuk még meg újra, csak visszaolvasva a 10 évvel ezelőtt törtnéteket, azt látom, hogy akkor még tudtuk. Most pedig inkább a megelőzésre helyeztük a hangsúlyt. Hátha.
Az időjárás, és a Duna-part közelsége lehetővé teszi, hogy legalább a hideg, párás levegő miatt ne kelljen aggódni. Ez korlátlan mennyiségben áll rendelkezésre.

Letelt az első félév, immár az új iskolákban. Senki nem bukott meg. Sőt! Van, aki majdnem minden jegyével toronymagasan az osztályátlag fölött jár!
Van, aki visszaesett kicsit. Jó lenne, ha vissza tudná szedni magát, de én így is nagyon büszke vagyok a csapatra!

Észrövidülés

Még mindig nem bírtam föladni.
Tíz éve írom ezt a blogot. Erre a tíz évre lassan érdemes lesz visszatekinteni. Tervezek ilyen írásokat, hogy elolvasom, tíz éve ebben a hónapban mi történt velünk, és arra reflektálok valamit, hogy bezzeg most, meg a mostani eszünkkel... Hát csak így.

Muszáj, mert ez a tíz év nem ment el nyomtalanul. Egyre inkább hiányzik az erő. A fizikai is, de a hajtó erő, a közlés megállíthatatlan vágya hiányzik. Meg a memória.
Valami eszembe jut, hogy ezt akkor leírom, de mire odajutok a számítógép közelébe, mire átküzdöm magam az induláskor betöltődő programokon, mire megnyílik a böngésző, mire az összes figyelmeztetésen, meg frissítésen átvergődöm magam, addigra már pont azt felejtem el, amit leírni szerettem volna.
Az új módszerem a papírfecni sem vezetett eredményre. Mert mire szerzek papírt, majd mire szerzek olyan eszközt, amivel erre a papírra írni lehet, majd szerzek annyi helyet, hogy írni tudjak, addigra megintcsak elfelejtem, ami fontos lett volna.

Ebből viszont nagyon látszik, mennyire szükség van rá, hogy továbbra is leírjak ezt-azt az életünkről. Így legalább néhány morzsára, néhány itt-és-most (amiből majd az akkor-és-ott lesz, szóval az és változatlan, és örök) fontos gondolatra vissza tudunk majd tekinteni.

... legalább is remélem.