Ideigvalóság

Mindig borzongva gondolok a körülöttem valóság ideig valóságára.
Arra, hogy ami ma rossz, az holnapra elmúlik. Vagy holnap utánra.
Arra, hogy ami ma jó, ... az is.

Lám, ami tegnap, vagy tegnapelőtt jó volt, már sehol sincs. Az emlékeinkben esetleg. Tovatűnő nyomokban.
Amit tegnap, vagy tegnapelőtt gondoltam, már sehol sincs. Itt leírva talán. Az elmúlt lassan tíz év gondolatai, érzései. Már amit szabad volt leírnom. Elég sokminden maradt kimondatlanul így is. Elveszett, vagy máshol van? Mindegy most már.
Ideigvaló.

Tulajdonképpen a kisgyermek valóság érzékelése a helyes: minden most van. Nincs múlt, nincs jövő, csak a most. Ami most nincs, az nincs.

Ilyesmi lehet az örökkévalóság. Egy soha el nem múló most.

A csend napjai

Kész van.
Várunk.
Nem mindig tudjuk, nem mindig értjük, hogy mire várunk?
Nem töltjük az időt tétlenül. Felkészülünk.

Mert ha leteltek a csend napjai, régen látott pörgés veszi újfent kezdetét.
Még nem tudom, hogy várom-e?
De igen!

Kész van.
Várunk.
Készülünk.

Új címre török

Eddig nem tudatosult bennem, de lassan egy éve kaptam az utolsó megjegyzést egy íráshoz. Kérek mindenkit, most már ne törjük meg a sort!

Cserébe megígérem, hogy szólok, amikor újra lehet majd kommentelni. Annak, aki akar.

Tartalmas beszélgetések

Egyik este ültünk egymás mellett a feleségemmel. Ő a számítógépen olvasott valamit, én a másikon olvastam, próbálva behozni a még mindig 16 napos elmaradásomat az általam olvasott blogok terén. Aztán Anikó kikapcsolt, és ekkor elérkezettnek láttam az időt, hogy beszélgessünk egy kicsit. Meg is ragadtam a szót:
-- Mit olvastál olyan elmélyülten?
-- Sokfélét. Híreket ... meg a blogodat.
-- Ó! ... és mit írok?
-- ...
Ebből nem lett egy éjszakába nyúló beszélgetés. Már csak azért sem, mert vasárnap este volt, és a vasárnap esték után jó lenne, ha egyből kedd dél lenne.
Csak általában közbejön valami...

Szakadékok

Vagy nagyon meglassított minket a vidéki élet, vagy a percek húztak bele nagyon, de elrepül az idő, és lassan elkészül a ház.
Amikor készen lesz, még mindig nem lesz a miénk, hanem majd csak a papírmunkát követően.
... és akkor eladósodva, megkésve, kapkodva és még ki tudja, hogyan, nekiállunk, hogy a technikailag kész házból, szívben is kész otthont teremtsünk.
A feleségem nagy varázsló. Ehhez ő nagyon ért.

Sétálok hazafelé este a buszról, és elnézem, hány ember él olyan házakban, amiknek kilátszik a húsa: vakolatlan tégla virít ki a kertből, ház fala gyanánt. Harminc éves ablakok belapátolva egy nagyobb nyílásba, ezzel-azzal elfedve a kettő közti tátongó hiányt. Ha ép is a ház, de vastagon megrepedt a fala...
... és ezekben itt emberek élnek. Ilyenekbe mennek haza.
Szakadékot érzek, nem is tudom, hol?
Szakadékot érzek az iskolát frissen végzettek, és a munka közt. Áthidalhatatlan szakadékot.
Szakadékot érzek a valóság, és az elvárások közt.

De én az én szívemben érzek hálát is!

Hazatérések

Április végén kezdődött, amikor elfogadtam az egyik korábbi munkahelyem ajánlatát, és bár azóta a cégnél gyakorlatilag minden megváltozott, én mégis visszatérésként könyveltem el magamban ezt a váltást erős érzelmi kötődésekkel.
Június végén pedig, hosszas és derékfájdító előkészületek után visszatértünk Zsámbékra is.
Érdekes, új formában használjuk a régi kereteket. Életünk 10 csodálatos, küzdelmekkel, örömmel, bánattal teli idejének díszleteit új, érettebb tartalommal igyekszünk megtölteni.
Felvettük a kapcsolatot a helyi református gyülekezettel is. Ezt szintén egy visszatérésként lehet érteni. Nekem ez a 70 éve plántált zsámbéki gyülekezet a reformátussá lételem tanúja, és mint ilyen, kálvinista szülő anyám. Valahogy úgy éltem az elmúlt években, hogy ha névjegyzék szerint nem is, de ennek a gyülekezetnek mindig imádkozó tagja maradtam.

Kellenek ezek a visszatérések. Kell, hogy az ember lássa, honnan jött. Kell, hogy leássunk az ingoványban a szikláig, ahonnan el lehet rugaszkodni.
Hiszem, hogy valami jobb készül, és hiszem, hogy annak az eljövendő jónak én nem csak várományosa, hanem tevőleges készítője is vagyok. Valami különös kegyelem folytán, lehetek.

Vannak más gyökereim is. Egyre nehezebben, de vannak.
Olyan nehéz látni, átérezni a tehetetlenséget. Nem tehetek semmit. Akár ez van, akár amaz, ha megtudom, el kell hogy fogadjam, mert ... nem tehetek semmit. Otthonomnak számítom ugyan még, de egyre fájdalmasabban tudom, hogy oda én haza már így, mint ahogy most ide hazajöttem, nem megyek.

Otthon majd találkozunk, és ott tényleg rengeteg időnk lesz. Egy egész örökkévalóság.