... után kell ennyit menni szegény pásztorának, mint Jézusnak utánunk?
Utánam.
Ma délelőtt alkalmasnak látszott az idő, hogy a cserére küldött alkatrészt, amin keresztül az internet, meg a telefon befolyik a lakásunkba, lecseréljem. Szolgáltatói direktíva. Nem is bonyolult a művelet. Szétkapni a régit, a helyére odatenni az újat, a megfelelő csatlakozókba visszacsatlakoztatni a vezetékeket.
Amikor működik, akkor egyszerű.
Ezúttal azonban nem működött. Ezen már nem lepődöm meg, elvégre láttam már karón varjút. Próbáltam így-úgy életet lehelni az új eszközbe, de a legtöbb, amit sikerült elérnem, hogy nem percenként indult újra, hanem csak két-három percente. Így legalább volt egy kis időm, hogy megpróbáljam valami értelmes viselkedésre bírni, de végül föladtam.
Ha a központban nem teszik ezzel párhuzamosan a dolgukat, akkor én hiába erőlködök itt. Ha nincs automata, ami aktivál, és engedélyez, akkor a csatlakozás sikertelen marad.
Mindebből a legképzettebb műszaki antitalentum is megérti, hogy nem volt a lakásban sem internet, sem telefon. TV is csak azért, mert annak külön szerkentyűje van. Illetve, hogy egy idő után földatam, és visszaszereltem a régi dobozt.
Alig végeztem a visszaszereléssel, csöng a telefon. A hívó kedvesen bemutatkozik, és bár a neve nem sokat mond, amint mondja, hogy a gyülekezetből ismerjük egymást, már derengett is valami...
Amikor rátért, a telefonálása céljára, vagyis hogy már régen látott bennünket, és szeretné tudni, hogy vagyunk, miért nem járunk mostanában templomba? ...
...
... hát talán ... nem. Ez leírhatatlan érzés!
Számítunk. Számon tartanak valahol. Isten gyülekezetében!
Otthon vagyunk.
Itt is.
Isten csak nem jön már el személyesen, hogy legyünk kedvesek végre csatlakozni a hívők közösségéhez. Igazán csak az Ő kedvéért ...
Nincs is rá szükség.
Árpád bácsi szolgálatát pedig mostantól imáinkban hordozzuk.
