Ülök a nyitott ablaknál. Fülemen a hallgatóban Gary Schnitzer melódiái. Melléjük beszűrődik a világ éjszakai csendje. Csak egy-két mentőautó zúg el...
Gondolkodom, írok, olvasok. Igen, ez vagyok, és hálás vagyok a családomnak, hogy alszik, és teret ad nekem annak lenni, akivé ezek az éjszakai merengések tesznek. De egyre nehezebben megy. Már nincs bennem olyan erő, és olyan lendület, mint akár csak pár évvel ezelőtt.
Amikor elkezdtem ezt a blogot, kétgyerekes apuka voltam. Tanácstalan, de lelkes. Próbáltam a gyerekeimet valahogy kordában tartani, és nevelni.
Ma már tudom: az akkori következetlenségeim meghozták a gyümölcsüket. A két nagyot sikerült reményteljesen elrontani. Vigasz gyanánt megmaradt, hogy semmi nem állandó, és nincs jóvátehetetlen, ameddig még élünk.
A harmadikkal kicsit más a helyzet. Ő billentett ki minket abból a kényelmes egyensúlyi helyzetből, amiben az egy szülő -- egy gyerek állapotában kényelmesen elvoltunk. Innentől számolom a kibillenést, amikor elkezdtek velünk a gondok lenni. Előtte is voltak, persze, csak nem értettük meg, hogy ez a családunk szerkezetéből fakadó, természetes problématömeg. Nem is próbáltunk meg semmit a jobbá tétel érdekében, csak sodródtunk, és reméltük a legjobbakat.
Közben rengeteg bajt, bántást, megaláztatást, félretételt éltünk meg. Családilag hirtelen többször is újra kezdtük az életünket. Előbb elmeneküldünk a nagy bajból, majd ideköltöztünk, ahol most is vagyunk. Igazságtalan volna persze nem megemlegetni azt a sok örömet is, ami közben ért: megtudhattuk, kivel lehet számolni, ha baj van? Megértettük, megéreztük többször is, mit jelent befogadva/elfogadva lenni. Hálásan gondolok vissza erre az időszakra, és nagyon örülök, hogy ránk következett, habár tényleg nem volt mindig leányálom.
Gyakran találtam/találom magam azon gondolkodva, hogy talán nem ilyennek képzeltem a boldogságot annak idején.
De ha valaki megkérdi: boldog vagyok-e? nyugodtan mondhatom, hogy igen. A boldogságot, a megelégedettséget nem érzésként tekintem, hanem mint egy egyszer tudatosan meghozott fontos döntés következményét: úgy döntöttem, hogy boldog leszek, és megelégszem azzal, amit kaptam, és kapok.
A mélyben béke van, hiába hánykolódnak odafönn vágyaink kicsi csónakjai a lehetőségek hullámverésében. Némelyik el is süllyed. Nem látják többé odafönt. Némelyik szárnyra kap, és az idő szelén elrepül.
Igen. Boldogan döntöttem úgy, hogy most már nem változtatom tovább a blognak sem a címét, sem a nevét. Azért egy kis változást mégiscsak megengedtem magamnak. Azt is azért, hogy észreveszi-e valaki? Közös életünk újabb fejezete kezdődik. Újabb nagy idők.
Már alig várom, hogy meglássam!
Semmi nem véletlen...
illetve a Véletlen Isten egyik álneve amelyen a pogányok között is ismert.
De ideje van a hallgatásnak is.