-- Egy utcán jártam. Hosszú utca volt, egy kicsit emelkedett, és a kerítéslécek szürkén világítottak a holdvilágnál. A fehéren roskadozó tetők alatt fehérre meszelt falak, a házak lábazata pedig rézgálicból kikevert kék. Az út két oldalán két, ember mélységű árok vette el az arra hajtó kocsisok kedvét attól, hogy az árok túloldalán biztonsággal közlekedő gyalogosok közé próbáljanak hajtani. A kapukat hidakon át lehetett megközelíteni, amelyek ebben az esetben valóban híd-szerű építmények voltak, kifeszítve az árok két partja között.
Kié keskenyebb, kié szélesebb, mutatván az első ránézésre egyforma forma házak lakói közötti vagyonka-beli különbözőségeket.
Ahogy haladtam fölfelé, arra lettem figyelmes, hogy nem ugatnak a kutyák. Az pedig faluhelyen szokás, hogy a vándorló idegent, akármi rendű-rangú is, a becsületes kutyának meg kell ugatni a kosztért, szállásért cserébe, amit a háziaktól kap. Kutyaugatás helyett azonban más volt az utcában. Egy félelmetes nagy kandisznó!
Amikor megláttam, ott turkált az ároknak azon az oldalán, ami hozzám közelebb esett, tehát ha észrevett, és nincs jó szándékkal irántam, akkor nincs menekvés. Kicsit össze kellett szednem a bátorságomat, de aztán tovább mentem, amerre az utam vitt. Abban reménykedtem, hogy nem fogjuk bántani egymást.
Csakhogy az állat közelébe érvén, az felkapta a fejét, és rám bámult. Megálltam, hogy jobban szemügyre vehessen, és csak a szememmel kerestem valami menekülési utat. Az is forgatta a szemét rendesen. Jól láttam már hogy a szeme fehérje hol egyik, hol másik oldalán villan ki a szeme bogarának.
Akkor nem tudom, miféle, és honnan jött nyugalom szállt meg, közelebb léptem, és így szóltam:
-- Nosza hát! Barátkozzunk!
Erre az a hatalmas kandisznó, minha csak süldő kismalac volna, nagy visítozásba fogott, és rohanni kezdett. De nem felém.
Megszemtelenedtem.
-- Gyere vissza, hallod-e?! Így nem leszünk ám barátok!
Valahogy nem látszott akaródzni neki a visszatérés, mert egy idő után már a sivalkodását sem hallottam. Ekkor vettem észre, hogy a hó ismét esni kezdett.
Vígabban kezdtem el lépegetni, és néztem, kerestem az okát, amiért a hóesésben egyszál ingben mégsem fázom, hanem még inkább melegem van.
De akkor kidugta a fejét közvetlenül mellettem az árokból egy medve!
-- Nosza hát! Mackó bátyám, barátkozzunk!
Erre a medve nagyot nézett, elbődült, és csakúgy, mint a disznó, elszaladt. Mehettem tovább ismét. Kicsivel odébb suttogó hangokat hallottam meg:
-- Szerintetek hogyan kéne megmondanunk neki az igazat? -- tanácskozták a hangok.
-- Miféle igazat? -- kérdeztem közéjük fenemód nekibátorodva.
-- Azt, -- válaszolta egy türelmes, bölcs hang, -- hogy azért fut előled minden veszedelem, mert már halott vagy...
-- Na ekkor éreztem idén először, hogy milyen jó felébredni -- fejezte be a történetet Kabát Elemér, nagyot kortyolt a forralt borából, és úgy nevetett rám, hogy az összes borongós gondolatom elfutott, mint álombéli faluban a medve.
E. Isenhour:
