Csapatépítés

A honvédségnél -- amikor még volt olyan, -- megtanultam, hogy a csapatépítés legolcsóbb formája az, amikor közös ellenséget kreálunk a csapattagoknak, akivel szemben össze lehet fogni. Ez egy háborúban alapvetően adott ("az ellenség"). Békeidőben problémásabb, de megfelelően alulképzett, kisebbrendűségi érzéstől szenvedő tiszti, és tisztesi állománnyal biztosítható. 

A mi családunkban jelenleg én vagyok a közös ellenség. Egyfelől jó érzés látni, hogy mennyire összezárnak az egyébként civakodó gyermekeink, amikor apa feltűnik a színen. Másfelől viszont kezd fárasztó lenni, hogy mindig utálatosnak kell mutatni magam, és a kákán is csomót kell keresni.

Ideje lesz tovább olvasni a könyvet a csapatépítésről, és megtanulni valami más módszert is... 

Napi gyors

Balázs és Janka betegek. Nem mehetnek iskolába/oviba. Igazán semmi komoly, csak a menetrend-szerinti vírus.

Senki nem mondta, hogy nem mehetnek szabad levegőre.

Mondjuk kivinni a gyermekeket a játszótérre, és elvárni, hogy ne szaladgáljanak, és ne melegedjenek ki játék közben... Ez egyike azoknak a fantasztikus újításoknak, amelyeket a modern kor gyermekorvosai szeretnének megvalósulni látni a pácienseik életében. Azt persze nem árulják el, hogy hogyan? Szerintem ezt a részt nekik sem tanították, vagy ha igen, akkor arról kivétel nélkül mindannyian hiányoztak.

Összességében a nap nagy részét a lakásban töltik.

Talán ennek köszönhető, hogy Balázs teleragasztotta a lakás legváratlanabb helyeit az általa rajzolt buszmegálló-táblákkal. A megállóknak neve is van, pl. "Előszoba-fogas megálló". Csinos menetrendi táblázatokból tájékozódhat a tisztelt arra járó, hogy ha az előbb látta Balázst elmenni, mikor jön majd legközelebb...

Janka eközben rettenetes mennyiségű cellux felhasználása mellett, rengeteg apró papírnyesedéket állít elő. Meg néha valamit, ami sikerül, és nem azonnal végzi a kukában, hanem csak kisvártatva.

Olyan szép nagylány lett! Iskolás nagylány.

Nagyon sokat segít már a háztartásban, és főleg a Peti körüli feladatokban. De ami a legjobb, hogy jókat lehet vele beszélgetni. Igaz, hogy a bátyjának be nem áll a szája, de Jankával beszélgetni lehet. Van véleménye, és megmondja azt is, ha éppen nem vágyik a társaságra.

Péterünk gyakran sétál az óvoda környékén, és vágyakozva néz befelé a kerítésen. Mondjuk neki, hogy oda csak akkor szabad bemenni, ha már nincs pelenkája. Itthon aztán gyakorol szorgalmasan. A szőnyeg most is szárad éppen.

Vonatozik. Balázstól megörökölt néhány készlet Thomas és barátait.

Anikóval számolunk. Osztunk, szorzunk, összesítünk, és nem jön ki...

Valami változás érik, de még nem tudom, nem látom, hogy mi lesz. Nem tehetek mást: imádkozom, és figyelek.

Nincs emberem...

Annyi ötlet tolong a fejemben... Olyan sokmindent szeretnék, tudnék tenni (ahelyett amivel éppen foglalkoznom kell)...

Béna vagyok. Majdnem negyven éve. Mert nincs emberem...

De az ágyam tök nehéz, és nem fogom szombatnapon cipelni, mert még megszólnak az emberek...

"

Amikor látta Jézus, hogy ott fekszik, és megtudta, hogy már milyen hosszú ideje, megkérdezte tőle: "Akarsz-e meggyógyulni?"

" Jn 5,6

Ablakos szlovák rokonai

A kép innen van,
a helyet Pinterest útján találtam

Saját fejlesztéseim ablakos tót kontra hanyattesés témában:

- mint a Nap melegét a sivatagi vándor,

- mint egy korty vizet a fuldokló.

Továbbiakat szívesen látunk megjegyzésben, ha nem magától értetődő, akkor rövid magyarázattal.

A királyi többes lassan valósággá válik: Balázs fiam már jelezte, hogy szívesen segítene nekem blogot írni...

Józanság és hűség

Hogyan mondjam el nekik, hogy amit teszek, nem hűtlenség, hanem elővigyázatosság?

Nézelődünk, tudakozódunk. Nem várhatunk tovább. Ebben az esetben nem megengedhető, hogy két szék közé essünk. Az sem megengedhető, hogy ne legyen hova ülni. Kötelesség, és ha nem teszünk neki eleget, az büntetéssel jár.

Ha keressük a lehetőségeket, akkor pedig tűrnünk kell a megvető pillantásokat, a helyenként durva beszólásokat, odamondogatásokat. Nyilatkozni kell, hogy velük képzeljük el a közös jövőt. Írásban. Arról a közös jövőről, amiről egyikünknek sincs még fogalma sem.

Ami még megalázóbb mindenkinek: anyagi kérdésekről kell nyilatkozni. Hirtelen, azonnal, a jövőbe látás képességének teljes hiányában. Hiszen ha tudnám... !

Hogyan mondjuk el nekik, hogy amit teszünk, nem hűtlenség, hanem józanság?

A biztonsági hálót sem akkor kezdik el keresni,  amikor az artista már esik lefelé. Bár úgy kétségkívül izgalmasabb lenne...

(Remélem, mire megjelenik, mindez már csak egy kevésbé szép emlék lesz. Kilóméterkő, amire a vándor felírta a nevét, hogy erre járt.)

A statisztika humora...

Így higgyen az ember a statisztikáknak... Vajon ki lehet az a 277 szerencsétlen, aki még nem nézte meg a profilomat?

Mit veszíthettek ők ezen?

Ti többiek! Megmondtátok már nekik, hogy sürgősen nézzék meg, mert nem tudják, mit veszítenek?

A kis tigrisünk vigyáz a titokra. Ha már butaság, maradjon is titok!

...

Kicsit komolyabban, és értelmet adva a számoknak: soha nem volt célja ezeknek az oldalaknak, hogy a népszerűséget hajhásszák. 

Arra vannak éppen elegen.

...

Visszatérve eszembe jut a régi pártbeszéd: "A szocialista országok népessége jelenleg a világ népességének 1/6-át alkotja. Nem merész jóslat elvtársak azt mondani, hogy nemsokára elérjük az 1/8-át, sőt az 1/10-ét is!"

Emlékeztető

Isten keze munkáját figyelve az életemben ismét egy különös találkozásról számolhatok be. Egyik reggel ez az ige jött velem szembe a kedvenc könyvem lapjairól:

"

Mert megáldotta kezed minden munkáját Istened, az Úr, tudta, hogy itt jársz e nagy pusztában. Negyven esztendeje már, hogy veled van Istened, az Úr, és nem szűkölködtél semmiben.

" (5Móz 2,7-Újford)

Menthetetlenül, félremagyarázhatatlanul nekem szól. Könyörtelenül belekérdez a lelkem sötétjébe: "Nem kéne ezért neked hálásnak és megelégedettnek lenned?"

Csalás leleplezése

Nem tudtam egy pillanatig, hogy viszonyuljak a felismeréshez, miszerint derekasan becsaptam minden olvasót. Ugyanis messze vagyunk még a 600. megjelent bejegyzéstől. Nem nagyon, de azért mégiscsak.

A kavarodást az okozta, hogy valóban több a megírt cikk, mint 600, de még nem mindet tettem közzé. Egy-egy ötlet, gondolat kibontása, aktualitása nem mindig teszi lehetővé/szükségessé/időszerűvé annak azonnali megjelenését, ennek okán több írás várja a vázlatok/piszkozatok között a megjelenést.

Ezt most akkor megmagyaráztam.

Mivel nem reklamált senki, ebből viszont több következtetést is levonhatnék akár. De nem teszem.

Inkább csalok mégegyet a közzététel dátumával kapcsolatban. Ha már egyszer 

• április van
• péntek van
• 13-a van...

A hallgatás napja

Csend van.

Elhangzott a hozsanna, elhangzott a feszítsdmeg, elhangzott a kalapácsok zaja, és ki tudja még mi minden?

Most csend van.

Várakozás.

Csüggedt, reményvesztett, csalódott várakozás?

Isten hallgat.

Hányszor állunk értetlenül a helyzetek előtt? Kérdezünk, faggatózunk. Isten pedig hallgat.

Mivel tölt el minket ez a csend?

A világot nem zajjal váltották meg. Nem kapkodással és rohangálással.

Csendben és nyugalomban.

Isten békés, csendes, szeretetteljes, világmegváltó nyugalmában.

A hétszázát! (majdnem)

Egyelőre csak a hatszázát, merthogy a statisztikák szerint ez a hatszázadik bejegyzés, amit ide írok. Szép nagy út, komoly tanulságokkal. Sok szöveg és szinte teljes képtelenség, minden egyéb média felhasználásának aktív kerülése. Ezek jutnak eszembe, amikor rászörnyedek arra, amit eddig létrehoztam. A szöveg viszont legalább igényes (remélem látszik, hogy minden esetben többször olvasok át minden egyes bejegyzést az esetleges hibákat vadászva-javítgatva). Kérdés, hogy erre van-e igény?

Tulajdonképpen mindegy. Aki idetéved, és itt marad, nem könnyű olvasmányokat és képekkel dúsított habostortát keres.

Várunk, figyelünk, és időnként, amikor eszembe jut, jegyzetelek. Csak azért, hogy később majd legyen, amihez visszanyúlunk. Emléktár az amúgy igen kopékony családi emlékezet megtámogatására.

Most éppen húsvétot várunk.

Nagytakarítással, nem túl alapos egyéb előkészülődéssel. Eljöttek a szüleim megnézni, hol lakunk? (Elhoztam őket, így nem volt más választásuk.)

Vajon minden nagypéntek után van egy húsvétvasárnap? Legalább átlagban?

Áldott, boldog húsvétot kívánunk mindenkinek!

Kihűlt burok

Február végén Zsámbékon jártunk családilag. Janka lányom számára kértünk lelkészi ajánlást az iskolába, ahova szándékaink szerint járni fog.

Ennek kapcsán időztünk anyósoméknál egy fél napot, így volt módom több más mellett régi otthonunkat, a tetőtérbeli lakást megnézni, és egy kicsit rendbe tenni.

Ahogy ott söprögettem, az jutott eszembe, hogy olyan ez a lakás, mint egy kihűlt emberi test. Már nincs benne élet. A pusztulás jelei már meg is jelentek helyenként.

Egyébként tényleg hideg is volt odafönt.

Ez a rend: semmi nem tart örökké. Még akkor sem, ha én készítettem. Még akkor sem, ha nagyon szeretném. Vagy ha szerettük volna.

Az élet megy tovább, de mindig sok szeretettel fogunk visszagondolni azokra az évekre, amiket ott töltöttünk. Biztos jövőt pedig csak  a múlt köveire lehet építeni.

Azóta megünnepeltük kis családunk 60%-ának születésnapját. Megkértek rá, hogy a lányunkat írassuk a Benkő István Református Általános Iskolába, és az elmúlt vasárnap elhívva az ovis társait születésnapi ovizsúrt is rendeztünk lelkes szülői közreműködéssel.

Ez utóbbiról meg kell említenem, hogy mivel április 1-ére esett, az ünnepelt csak egy üres dobozt kapott ajándékba. Mielőtt azonban elsírta volna magát, a vendégek átadták az igazi ajándékokat is. Szülői oldalról az áprilisi tréfa azokban a csillagszórós gyertyákban jelent meg, amelyeket gyakorlatilag lehetetlen elfújni. Ezt viszont kihasználták a jelenlevők: kívántak valamit, majd elfújták a gyertyákat. Aztán amikor azok fellobbantak újra, kezdték elölről. (Fényképes összefoglalót terveztem, de most csak ennyire futotta az erőmből.)

A közelmúlt eseményeiről eszembe jutott gyermekkori lelki atyám, Ignác atya, aki bár szép kort megélt, és ezalatt derekas mennyiségű egyházi és egyéb (tudományos és katonai) címet és rangot halmozott fel, de ha valaki megpróbálta ezek valamelyikén szólítani, szelíden csak ennyit mondott: "plébános vagyok".

De mit várjon az ember ebben az országban, ahol a hamutartó mellé ki kell írni nagy betűkkel, hogy "kérjük a csikkeket a hamutartóba dobják!"? Vajon mikor lesz újra normális a normális? Mikor lehet majd újra elhinni, ha valaki mond valamit?

Nem az a baj, ha az ember hibá(ka)t követ el, hanem az, ha nem tanul ebből. Ha a tanulságokat figyelmen kívül hagyja. Mert akkor a jövője bizonytalan lesz. Annyira, hogy lassan kihalnak a jósok is.