Az igazság pillanata...

... előbb utóbb eljön.
Amikor már nem lehet egy rendszer építgetésével, csinosításával, tökéletesítésével elfedni a fájdalmas tényt, hogy tulajdonképpen nem jó semmire.

Amikor szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy hiábavaló küzdelem fenntartani valamit, ami értelmetlen.

---

A józanság pillanata meghozni egy döntést...
Aztán belegondolni, hogy ...
Mégis!

Szerintem ezzel kívánok az év fordulása ürügyén minden olvasónak (legyen bár kedves, avagy kedvetlen : )
békés boldog új évet!

---

Kettőt vágyom megtalálni az új évben (ha valaki imáiban hordozná ezeket, akár tudom, akár nem...), ami a következő három:
-- egy hálás szívet, ami a mostani morgó/elégedetlen helyére pontosan passzol
-- a családommal együtt töltött idő gyémánt-szemeit
-- a gyülekezetet, ahova tartozom/tartozunk
(+1 csak mert telhetetlen vagyok) -- keresztszülőket a kisebbik lányomnak.

Néhány nap alatt

Néhány nap alatt is sokat fejlődtünk.
Aki a hét elején jött volna hozzánk látogatóba, még nem láthatta volna a csinos kis házszámtáblánkat:

A Dunakeszi felirat helyén az utca, és a házszám áll.
Ha látogatóba érkezel, úgyis tudni fogod, ha nem, akkor pedig...
...nos akkor csak hidd el, hogy mindenkinek jobb így.

Aki hét közepén jött volna látogatóba (és nem rettentette volna meg a hányós hasmenés, hanem kapott volna tőlünk egy kis vírust karácsonyra : ) az nem látta volna az új óránkat a nappaliban, és a családi fényképfal legújabb változatát:

Családi fényképfal

Az óra alatt egy olyan ritka családi pillanat örökült meg, amelyen hatan tudtunk fizikailag azonos helyen, azonos időben létezni. Legalább egy fényképnyi ideig.
Alatta két lány. Egyik nagyobb, mint a másik.
Középen a másik kisebb bravúr, amikor négy gyerek maradt meg egy szempillantásnyi ideig egy helyen.
Alatta két fiú. Egyik komolyabb, mint a másik.
Sorzárásnak pedig a tettestársak, akik nemsokára megünneplik találkozásuk 20. évfordulóját.

Nos ezek vagyunk mi. Aki később jön látogatóba, az mindezeket megtekintheti természetben minálunk, amíg a szög tart.

Kicsit talán dekoráció, de egy ilyen betegeskedéssel, gyengélkedéssel, szükséges megállásokkal tarkított karácsonyi készülődés, amiben a ma szülinapos sem kaphatta meg a neki járó tortát, mert még egyikünk gyomra sem áll úgy, hogy tortát tudjunk enni. Különösen az övé nem. Szóval egy ilyen készülődés rávilágít, hogy mi a fontos az életben. A békesség, és az egymással töltött idő.
Ajándék özön idén nem lesz. Lesz aki többet kap lesz, aki kevesebbet, de talán mindenki örömére fog szolgálni mindaz, amit majd a karácsonyfa alatt talál. Már nem kell sokat várni, hogy kiderüljön.
Viszont még várni kell.

Van, akit már értesítettem, hogy a karácsonyra szánt üdvözlő lapok betegeskedés miatt kissé késve, de legkésőbb húsvétig fognak megérkezni az akkor aktuális köszöntéssel együtt.

A kis művésznő, és alkotása

Végezetül pedig...
Nehéz erről ... de mégiscsak kell. Réka lerajzolta apát:

Apának a képen nincs túl jó kedve.

Amit viszont már mi is könnyen megfigyelhettünk, hogy ez a pici lány a maga három évével nagyon pontosan megfigyeli a környezetét, és a tőle telhető pontossággal próbálja is visszaadni. A lepke szárnyait, vagy az emberek kezét, a kezükön az ujjakat, a lábakat, az arányokat. Házat...
A marokra fogott rajzeszköz ehhez még nem túl nagy segítség, és még a színezés sem áll meg a vonalnál, de kezd kialakulni valami ... valami kis csoda.

Mondjuk nem tudom, hogy mit csodálkozom ezen.
Minden gyermekünk egy kicsi csoda.
Némelyik kisebb csoda, némelyik nagyobb csoda. Némelyik pedig akkora csoda, hogy azt el sem lehet képzelni.
Ha csak néhány évvel korábban születik. Ha nem pont annak az orvosnak a keze alatt születik. Ha nem pont annak a másiknak kerül a kezébe. Ha nem pont azok foglalkoznak vele akik, és ahogy.
De itt van. Ő van itt és úgy van itt, hogy mindezen keresztül ment. Tudja honnan jött, és sejti, hogy hová megy.

Van, akinek még elkel az iránymutatás. Néha meg olyan bölcsek, hogy egyenesen zavaró a következő pillanatban előtörő gyerekes magatartásuk. De hát a legnagyobb is gyerek még!
Viszont lassan megtaníthatom borotválkozni, azt hiszem.

Nehéz éjjel, nehéz nap

A kicsi hányt az éjjel. Többször is.
Felváltva töltöttük mellette az éjszakát. Egy idő után nem bírtam tovább, és nem ok nélkül. Reggelre rajtam is kitört a hányós hasmenés.
Peti már volt benne, úgyhogy volt róla fogalmunk milyen, és meddig tart. De amikor személyes érintettség esete forog fönn, akkor valahogy mégis kicsit más értelmet nyernek a dolgok.

Réka viharos sebességgel jobban lett. Nekem eltartott egy darabig, de este már tudtam enni valamit, és már most a gép elé is idemerészkedtem.
... és most ennyire futotta az erőmből.

Az minek a jele...

Az minek lehet a jele, ha egy fejvadász cég megkeres egy álláslehetőséggel a jelenlegi munkahelyednél?

Több hullámban szépen el vagyunk havazva. A hóesés, a hó eltakarítás, a ház takarítás, a karácsony előtti vásárlások ideálisan kitöltik azt az űrt, ami azáltal keletkezhetne, hogyha még lenne igényünk magunkba nézni, és meglátni a karácsony ürügyén a bennünk lakó csillogó mázba csomagolt ürességet. A fájdalmas nagy semmit. A cifra nyomorúságot.
Remélem, aki olvassa, nem érti, hogy miről beszélek.

Az egyhangúság ellen pedig lett egész éjjel hányós, hasmenéses gyerekünk, meg olyan, akinek születésnapjára készülünk. Mindkettő jobban van már.

Második és harmadik...

Második és harmadik vasárnapon is összegyűltünk gyertyát gyújtani.
A kicsi persze ismét megakadályozott minden mélyebb beszélgetést a nyüzsgésével. Egy év múlva talán majd más lesz. Mindenesetre jó időbe telik, mire kipihenjük.
Lehet, hogy egy évbe is.

Volt munkatársakat gyűjtök. Elhívom őket mihozzánk. Mert már van hova. Ez így nagyon jó. Talán még azt is elmondom nekik, hogy én már nem haragszom. Akkor sem haragudtam. Ez a rend. Van aki megy, van aki marad.

Néha...

... eszembe jut, hogy valamit írni kéne.
Vicces, hogy nem tudom, lázam volt-e a mai kötelező munkaegészségügyi alkalmassági vizsgálat közben. Sem előtte, sem utána nem mértem.
A vérnyomásomat, azt bezzeg megmérték. Magas.
Majd ha egyszer nem beszéltetnek mérés közben, akkor talán más lesz. Persze ha mindenáron találni akarnak valamit, akkor fognak.

... nincs már erőm leírni, amit gondolok. Minden erőmet elviszi a kiabálás, mert ebben a zajban nem lehet hallani, hogy beszélek.
Tíz éve ezért kezdtem el ide irkálni. Nem éreztem, hogy meghallják, amit beszélek.

Néha az is baj, amikor meghallják, meghallgatják a szavamat. De azt most tanulom már elviselni.

Első vasárnap

Advent első vasárnapja idén már meg se lepő módon dekorációval, és a takarítás tervezésével telik. A Nagyszakállú zsákjába, meg a fenyőfa alá való vagy már meg is van, vagy már csak el kell érte menni.
Idén már nem merült föl véletlenül sem, hogy esetleg templom... Jó nagyot reccsent ott 2011-ben az életünk. Nem csak a szűkebb értelemben vett családomé. Furcsák ezek a számok, ahogy így összerakom őket magamban. Furcsa az a lelkesedés, amit olvasok az akkori soraimból.
Ha tudtam volna, mi lesz belőle... Talán nem véletlenül vannak előlünk a jövőnkre vonatkozó tudások elzárva. Talán nem véletlenül a legjobban mindig a jövő érdekel. Még akkor is, ha tudjuk, hogy minden jövőre vonatkozó kétségeskedés a gondviselés káromlása.
Akkor biztos voltam. Bátran mentem, bátran szóltam, akkor is, ha az általam farizeusnak gondolt személyek a fogukat csikorgatták dühükben.
Még van út lefelé. Nem kutatom, mekkora mélységbe kell lemennünk, mire észbe kapunk. Nem merem firtatni. Félek.
Nem egy átlagos advent, az már egyszer biztos. Még jó, hogy nem most akarjuk szétvásárolni az agyunkat, és hasznavehetetlen kacatok áradatában fuldokolva várni, hogy jobb legyen.

Várjuk. Azt, hogy jobb legyen.

-- Mester, meddig kell várnunk, hogy a dolgok jobbra forduljanak? -- kérdezte a tanítvány.
-- Ha csak várni akarsz fiam, akkor jó sokáig. -- felelte őszintén a mester.

Megáldott, boldog adventi készülődést mindenkinek, aki most olvas, és érti, amit leírtam!