Szeretett Testvéreim!

Az elmúlt hetekben többször éreztem úgy, hogy ha Isten ennél nyilvánvalóbban, és egyértelműbben akarna számomra mondani valamit, akkor azt már csak úgy tehetné, ha személyesen látogatna meg.

A ma esti dicsőítő istentiszteleten például ez jött velem szembe:

"

És végül, testvéreim, imádkozzatok értünk, hogy terjedjen az Úr igéje, és úgy dicsőítsék, ahogyan nálatok is,  és hogy megszabaduljunk az elvetemült és gonosz emberektől: mert nem mindenkié a hit.  De hűséges az Úr, aki megerősít titeket, és megőriz a gonosztól.  Bizalmunk van az Úrban irántatok, hogy amit elrendelünk, azt megteszitek, és meg is fogjátok tenni.  Az Úr pedig irányítsa szíveteket az Isten szeretetére és a Krisztus állhatatosságára.

" 2Thess3, 1-5

Számomra ennek a résznek az üzenete, hogy a sorsok, akiket az Úr a szívünkre helyezett, soha még ennyire nem voltak rászorulva az imádságunkra, mint most. El is szégyeltem magam, hogy ilyen szépen ellustultam e téren. Szabályos lelki hájat növesztettem, mert nem mozgok eleget. Megálltam a lelki növekedésben, és a tisztálkodás tekintetében is vannak súlyos elmaradásaim. Mégis tart még a kegyelmi idő. Még lehet, még szabad leborulni, imádkozni. Istennek micsoda hatalmas, türelmes szeretete ez rajtam, rajtunk!

Szabad, és kell imádkozni a misszióért, és a missziót végzőkért. Azokért is, akik a missziós tevékenységet egy kényelmesebb, megállapodottabb állapotra akarván cserélni kételyek viharai közé, a mindennapi feladatok örvényeibe jutottak. Szabad, és kell imádkozni a gyülekezeteinkért, "hogy meneküljünk meg az alkalmatlan és gonosz emberektől. Mert nem mindenkié a hit!" (uo. Károli ford.)

Testvérem! Isten hűségével vígasztal, amikor megfáradsz, és kétségek között vagy. Amikor úgy érzed: nem vagy hiteles példa a családod előtt, a munkahelyeden, vagy a gyülekezetedben. Jézus nem fogja rád törni az ajtót, de odakint áll, és várja, hogy beengedd! Az én hírem csak annyi ma estétől számotokra, hogy imára kulcsolt kezek tartanak minden utatokon, ahova a missziói megbízatásotok szól. Kettővel több, mint eddig.

"

Maga a békesség Ura adjon nektek mindig, minden körülmények között békességet. Az Úr legyen mindnyájatokkal!

" 2Thess3, 16

Ámen. 

Mese - a vers

Ilyet lehet kapni egy meséért

Balázsnak tegnap ünnepi ruhát kellett vinnie az iskolába. Ma pedig hazahozta ezt.

A felkészülés nevetve zajlott. Úgy megtanultuk még tavaly ősszel Juhász Gyula Mese című versét, hogy azzal most is bátran ki mert állni a szigorú zsűri elé.
Közönséges iskolai házi feladat volt, nem valami versenyre felkészülés. Most már azért remélem látja a fiatalember, hogy az egyszer megszerzett tudás később is felhasználható. Már ha megmarad.
A Helyi Téma IV. kerületi friss kiadásának címlapján ott virít a nagy piros-betűs cím: nem krediteket, hanem tudást kell szerezni! A cikkben Jelenits István piarista szerzetes  beszél tapasztalatairól. Elgondolkodtató írás.

Nagyon büszkék vagyunk az okos nagy fiunkra!

Szalai Péter: Önarckép (2013-01-23)

"Mindeközben pedig észre sem vettük, hogy a kisebbik fiunk mennyit fejlődött" mondja tollba nekem Anikó, hogy egy kis kommentárt fűzzünk Péter fiunk legújabb remekművéhez. (Történelmi pillanat: első emberábrázolás. Eddig csak vonalakat rajzolt, meg pontokat ötlet-szerűen.)

Janka pedig, mint legkedvesebb lányunk, bár ma éppen valami vírussal küzd, mégis hőstettet hajtott végre: a rossz ízű teát, amiben a gyógypor volt feloldva, a kedvemért megitta az utolsó csöppig.

Az ilyen napok, és az ilyen pillanatok, amik miatt megéri végigcsinálni. Megéri borotvaélen táncolni. Megéri a küzdelmet a tanárokkal, óvónénikkel.

Megéri néha lecserélni az egész addigi világunkat egy másikra, csak hogy ilyen pillanataink lehessenek!

Jaaaj!

Múlnak az évek! Tegnap a születésükről morfondíroztam, ma meg arra ébredek, hogy...

...társszerző lettem a fiam blogjában!

Egyelőre nincs túl sok bejegyzés, de ahogy a megmondókáját ismerem, ez hamarosan változni fog.

Születések

Ezt a bejegyzést eredetileg egy hozzászólásnak terveztem ide, de meg kellett állapítanom, hogy illetlenség ilyen hosszú kommentet írni, azonkívül már jeleztem is, hogy a téma bővebb kifejtést kíván. Ez az oka, amiért erre a helyre került. Szerencsénkre a téma aktualitása örök, hiszen minden pillanatban születik valaki.

Az eddigi statisztikánk a számok kedvelőinek: három gyerek, három kórház, két nőgyógyász, és még soha semmi nem ment simán. Vagy inkább mondjam úgy: mindig akadt valami emlékezetes. Egy ilyen múlttal a hátam mögött éreztem úgy, hogy talán van mit mondanom a témában.

Nálunk az első "szülés" a felfedezett fejlődési rendellenesség miatt késelés lett. Előtte szükségszerű izgalmakkal, aggodalommal, és félelemmel, ami nem múlt el a fiam világra jövetelével. Ha jól meggondolom, még mindig nem múlt el. De ez kirajzolódik az elmúlt évek bejegyzései között turkálva, azt hiszem.

A másodiknál volt róla szó, hogy esetleg természetes úton szülessék, de végül, két heti túltartózkodás, és egyéb tényezők miatt a doki a nyiszatolás mellett döntött. A harmadiknál meg sem kérdeztek, az már olyan egyértelmű volt.

A szüléskori szenvedés és a gyermekhez való ragaszkodás tapasztalatunk szerint nincs egymással köszönő viszonyban. Illetve jobb azt mondani, hogy a hagyományos értelemben vett szülés hagyományos értelemben vett fájdalmairól nincs fogalmunk, de amit mi átéltünk, az bőven elég tudott lenni a ragaszkodás kialakulásához.

(Leendő) apaként szívesen bementem volna akármelyik szüléshez, de nem lehetett. A középsőnél lett volna lehetőség, hogy egy ablakon át végignézzem a műtétet. Amikor a feleségem hátára felfestették a célkeresztet (a gerinc-érzéstelenítéshez), nem tudom, hogy nézhettem ki, de két oldalról belém karolt két szülésznő, és "apuka pedig szépen leül a váróban, és majd szólunk, ha lesz valami" felkiáltással elvezettek. Kérdezték a szülőszobán, hogy első gyermekem-e? Mondtam, hogy az első, akit a születése utáni pillanatokban már a kezembe vehetek, de otthon van egy bátyókája. Ez a lány most már iskolás, de még mindig nehéz elfogódottság nélkül visszagondolni azokra a pillanatokra.

Peti születésekor én már három napja kórházban voltam Jankával, akit bent tartottak, mert éppen kitört rajta a krupp. (Utólag belegondolva ennek a kistesó születéséhez elég sok köze lehetett.) Kivágódott a műtő ajtaja, és a szülésznő, kezében egy kis motyóval felkiáltott: "Szalai apuka, jöjjön!" Jöttem. Kezembe is adta egyből, mert ez a motyó volt Péter fiam becsomagolva. Együtt mértük le (még alkudoztunk is egy kicsit a súlyáról), együtt öltöztettük, és végig nálam volt, amíg anyukáját ellátták, és vissza nem került a kórterembe. 

Reggelente, amikor óvodába, iskolába indulunk, áll a bál, minden lépésnél másik gyerek próbálja hangoskodással felhívni magára a figyelmet (továbbá sír, csapkod, és pihenésképpen veri a testvérét), akkor nem az szokott eszembe jutni, hogy milyen csodálatos érzés apának lenni.

Néhány szem mazsola a kalácsban mégis elég ahhoz, hogy megegyük az egészet.

(Ezek most akkor sorok, vagy árvatalán?)

Varrógép és tudomány

Tudok-e vajon varrni, ha már értem, hogyan működik?

A képet itt, a hozzá vezető információt itt találtam

A szabást, az anyagok ismeretét még meg sem említettem.

A tudósok lehetnek nagyra a tudományukkal. De hogy egy kis alázatot tanuljanak, elég lenne elmenni egy szabóhoz.

Megcsúszott leszedés

Általában háromkirályokkor szoktuk lebontani a karácsonyfát, hogy ne tüskézze tele a lakást, de idén, mivel műfenyőnk volt, nyugodt szívvel hagytam egy nappal tovább. Így legalább a gyerekek is szívesebben segítettek lebontani.

Érdekes ez. Fél óra alatt felraktuk a fákat karácsonyra. Fél óra alatt lebontottuk a fákat, és a kettő között próbáltuk megélni azt, amit mi a karácsonyról gondolunk. A gyerekeim például azt, hogy akármilyen szemtelenséget, vagy butaságot elkövethetnek, apa nem fog rájuk szólni. Ebben (is) tévedtek.

Idén valamiért a szokottnál is felfokozottabb izgalommal várták a karácsonyt, de mint kiderült, csak és kizárólag az ajándékok miatt. Szinte törvényszerű volt, hogy csalódtak. A csalódottságuk kifejezésének módjait viszont úgy látom, gyakorolni kell, mert még nem megy igazán.

Úgy olvastam, hogy máshol is volt gyermek, aki mást várt, mint amit végül kapott. A szóban forgó kislány azonban nagyon szépen kezelte ezt a helyzetet, szemben az enyémekkel. (Van mit tanítsak nekik. Hála Istennek, idén karácsonyig azért még van egy kis idő...)

Szülőfalumban, Bejcgyertyánosban hallottam először, hogy valaki a karácsonyfát "az Isten fájának" nevezte. Egyből a másik fa jutott az eszembe. A kereszt. Tudtommal arra is szoktak ilyet mondani. Meg még máskor is...

Azt mindenesetre látom mostmár, hogy a nagyfiam képében én is megkaptam a tükrömet. Ennélfogva nagyon remélem, hogy az utalásnak megfelelően majd a mostani egymás-csiszoláson túl kialakul az a mély, és erős barátság, ami csak apa és fia között létezik, és amit felfokozott izgalommal várok, mint a gyerekek az ajándékokat a fa alatt.

Aztán ha nem lesz ott, majd duzzogok egy kicsit, és egy fél órácska alatt lekapkodom újabb nagy csalódásom szánalmas díszletét. Akármilyen szép volt is egyébként.

Vízkereszt

A mai nap még véletlenül sem M. születésnapjaként vonult be nálam a történelembe. Pedig ezúton is remélem, hogy boldog születésnapja volt akkor is, ha én ezt így külön nem kívántam!

Gyerekkoromban a templomban karácsonyra készültünk, és pásztorjátékot tanultunk be éppen. Egy kicsit kibővítettet, amiben a szent család szállás keresése éppen úgy benne volt, mint a karácsony éjjelén történtek feldolgozása. A darab a három királyok látogatásával ért véget. Ebben kaptam meg Boldizsár szerepét. Tivadar volt Gáspár, (vagy Menyhért?) a harmadik királyra pedig már nem is emlékszem.

Ez a pásztorjáték volt egy majdnem tíz évig tartó templomi szolgálat megalapozója, és egy legalább ilyen hosszan tartó barátságé. A templomi szolgálat véget ért, a barátság abbamaradt. Máshová fújt a szél.

Tivadarról hallottam azóta (jót is, rosszat is. Nem könnyű prófétának lenni az ember saját hazájában,) Pistit láttam egyszer a tévében. Egy zarándoklat kapcsán nyilatkozott. Számomra megdöbbentő volt, hogy mennyire nem változott az évek folyamán. Tibivel is összefutottam egyszer a vonaton, de olyan sokkal később, hogy már a velem utazó menyasszonyomat is bemutathattam neki. Tibi játszotta Józsefet, és nagyon jó volt!

Még nem döntöttem el, hogy tudni akarom-e, hogy ezekkel az emberekkel mi van mostanában. A múltra visszagondolni sokkal kényelmesebb, még akkor is, ha azok, akik akkor születtek lassan harminc évesek lesznek...

Megfigyelés

Az elmúlt bő egy hónapban kétszer hívtak telefonon a zsámbéki gyülekezetből. Mindkét alkalommal szombaton, dél körül.

Egyszer a karácsonyi műsorral kapcsolatban, ma pedig a templomi riasztó miatt. Már egyikben sem tudok hathatósan segíteni, de ha nem ismerném őket, akár azt is hihetném, hogy hiányzom.

Azt mindenesetre jó tudni, hogy teljesen és mindenki még nem felejtett el. Annak dacára sem, hogy én így tartanám helyesnek. Nem számít már, hogy mit tettem ott, vagy éppen mit nem. Szeretettel gondolok azokra az időkre, mint olyanokra, amik már elmúltak.

Tíz év után elszakadni ... egyszerű, ... csak nagyon nehéz.

A legnehezebbnek azt találom, hogy leszokjak a múlt állandó kereséséről a jelenben.

Felfélő félfán

Ez most a kezdet vagy a vég
faggatom Istent közbevág
szent szeretettel elég
nyafogásodból világ

(korábbi ötlet alapján Bp., 2012-08-26 23:03)

S.D.G! - 2013

Drága Mennyei Atyánk
eléd jövök amikor
tüzijáték és petárda
zajától hangos odakint
eléd jövök amikor
pezsgő kortyolgatása mellett
összeér múlt jelennel
és jövővé alakul
hozzád futok mert
hozzád mindig jöhetek
akár most is
hozzád fordulok szavammal
mert nem engedhetem
hogy meg ne áldj!


Áldd meg a barátainkat
áldd meg az ellenségeinket
áldd meg a minket áldókat
áldd meg a minket átkozókat
áldd meg a közel levőket
áldd meg a távol valókat
áldd meg családjainkat
áldd meg magányainkat
áldd meg rád figyelésünket
áldd meg tévelygéseinket

Áldott legyen a gondviselésed
áldott legyen teremtett világod
áldott legyen mindaz amit adsz
áldott legyen mindaz amit elveszel

Legfőbbképpen pedig minden terveink dacára
történjék minden Isten nagyobb dicsőségére
ebben az évben is!