Először az volt a tervem, hogy majd szép hosszan leírom, milyen folyamatnak köszönhetően készült el a mellékelt képen látható szekrényke a gyerekszobánkba.
Azonban az írást kétszer szakították félbe különböző okokkal, majd hirtelen én is rosszul lettem, ami várható volt azok után, hogy tegnap is és ma is szinte egész nap a szabad levegőn tevékenykedtem. Talán éppen a polc ügyében.
A fájdalomcsillapító, a forró fürdő és a hátmosás aztán megtette a hatását, így most újra nekiálltam leírni a polcos doboztartó szekrény hiteles történetét.
Persze, hogy ez is nő miatt van!
Mint majdnem minden az életemben. Szóval úgy kezdődött, hogy Anikó látott valamelyik internetes katalógusban egy jól kinéző szekrényt, amiben ilyen dobozok voltak a fiókok, mint a képen látható. Nagyon hamar el kellett menni és megnézni közelről, de sajnos maga a fából készült alkotmány nem tűnt egy életbiztosításnak a maga egyméter hetven centijével, még akkor sem, ha a tetejét a falhoz rögzítjük. Instabil volt, ötlettelen és ráadásul drága. Az sem derült ki, hogy a dobozok járnak-e hozzá, vagy külön kell őket megvenni. Kicsit csalódottan, de a képen látható dobozokkal tértünk haza. Meg kellett ígérnem, hogy tervezek és készítek egy olyan szekrénykét, amibe ezek beleférnek, és még polc része is van. Mert ilyet a meg nem nevezett áruházban sem olcsón, sem drágán nem lehetett kapni. Könnyű volt ilyet ígérnem, mivel nekünk elég sok faanyagunk van itthon.
Pontosabban Apósomnak van, aki egy igazi ezermester. Amihez ő nem ért, ahhoz nem is igazán érdemes érteni. A műhelyében pedig mindenféle szerszám megtalálható, ami a bútorépítéshez kellett, kell és kelleni fog. Sőt még egy kicsit több is, de csak akkor, ha megtaláljuk.
Egy pár évvel ezelőtti lakásátalakítás során fölöslegessé vált szekrény ajtóiból és egyéb darabjaiból végül is összeállt a nagy mű és most borzasztóan büszke családfenntartóvá léptem elő, aki ilyesmire képes a szeretteiért.
A nagy fegyvertény értékéből sajnos levon egy kicsit, hogy az elmúlt két napon meglehetősen mogorva voltam mindenkivel, aki csak a közelembe jött, de igazán megszokhatták volna már. További mínusz, hogy majdnem egész nap mínusz volt, vagy akörül, ezért jól átfáztam és az ilyesmit nehezen szokta tűrni a fejem. Vagy csak a szeles időjárásnak köszönhetően fájt? Ezt már nem fogom tudni megmondani.
Pozitív viszont, hogy nemcsak összeraktam (apósom aktív segédletével) a szekrénykét, de szinte teljesen egyedül elcipeltem előbb a műhelyből a bejáratig, majd onnan föl hozzánk az emeletre. Némi Anikó által elvégzett tisztogatás után pedig végre elfoglalhatta méltó helyét a gyerekszobában.
Személyes élmény: úgy érzem, úgy éreztem, szeretek ilyesmivel foglalkozni. Ennek a munkának látható eredménye van. Ha valami nem jó, az is viszonylag hamar kiderül. Valahogy olyasformán éreztem, hogy most a helyemen vagyok, és azt teszem, amit kell. Sorozatgyártást persze nem vállalok. Pláne egyedül nem! Hegeszteni pedig még meg kell tanulnom.
... és még mennyi minden mást!
