Az utolsó

A Horváth-testvérek: Margit, Rozália, Ilona, József, és László.

Rozáliát, aki utolsónak maradt 91 évesen, ma kísérik el, akik szerették, arra az útra, amin minden embernek egyszer, utoljára végig kell mennie.

Alapfokú csodák

Ma reggel

pont nem kellett besegíteni a gyerekek körül,

pont el tudtam készülni korábban,

pont a megfelelő kijáraton hagytam el a házat,

hogy meglássam az autónkat a parkolóban

nyitott ajtóval.

Első szemrevételezés alapján semmi nem hiányzott belőle. Második alaposabb, a központi zár nyitott állapota mellett végrehajtott átvizsgálás sem mutatott semmi hiányosságot. Gondolhatnám, hogy errefelé rendes népek laknak, de létezik számomra más értelmes magyarázat:

Valaki nagyon vigyáz ránk!

A mai reggel nagyon rövid időn belül ismételten rá kell döbbentsen ennek a két rövid szónak az igazságára: Van Isten!

Lám akkor sem feledkezik meg rólunk, amikor mi -- hirtelen jött nagy jódolgunkban -- elfeledkezünk Róla! Hív, vár türelmesen, és addig is vigyáz ránk.

Fellélegzések

Fellélegzések azért megadatnak nekünk is.

De a közelmúlt eseményeire visszatekintve, a gyermekeink érdekében nem veszíthetjük el az éberségünket. Irigylem azokat, akik mit sem törődve az egésszel, mintegy átzuhannak a saját életükön, és élvezik minden egyes percét.

Nekünk az ilyesmiből csak pillanatok adódnak, és azokért is keményen megfizetjük az árat akár előtte, akár utána. Az élet jön, és benyújtja a számlát.

Mi pedig megtörve, porig alázva néha, saját életünk romjai között turkálva egy-egy darabonként ismét építünk magunknak / magunkból valami szépet.

A mai nap két legfontosabb szava:

Van Isten!

Tíz éve

Több, mint tíz éve vártam arra a pillanatra, amikor a nagyfiam le fogja tudni tenni a sarkát segédeszköz nélkül járás közben.

Most a kezeléseknek, a kitartó és jófej doktoroknak köszönhetően ez megoldódott.

Most van helyette más.

... és ez sem egy végleges állapot.

Át vagy túl?

Élünk, húsvét után is, ez a fő hír, amit címoldalon hoz a Nemérdekel Senkit.

Két gipszelés, rengeteg idegeskedés, veszekedés és nagy evészetek után, közel hat kilóval megizmosodva hastájt. Na ezek vagyunk mi. Nem összesen. A hat kiló például csak az én részem, a többiekről nem tudok nyilatkozni. (... mert nem illik.)

A rendes kerékvágás továbbra is várat magára. Nagyfiú lába egyre jobb állapotban van -- látszólag, a kezelés hatására --, de a lelke romokban hever. Mi pedig újra és újra nekifutunk, hogy ne érdekeljen, hogy őt nem érdekli a tanulás. Vagy ne akarjuk annyira görcsösen rászorítani, még akkor sem, ha van sejtelmünk róla, hogy milyen az ellustálkodott évek után, negyven körül rádöbbenni, hogy nem értünk semmihez, és a fiatalok csak nevetnek rajtunk, meg lassúnak neveznek. Jobb esetben. Rosszabb esetben másnak.

Lényegtelen.

Élünk, húsvét után is. Ez a fő hír.

Istennek legyen hála! 

Ma, nevenapján

Balázs fiunk, aki Áron is egyben, nevenapjára egy csinos kis gipszet kapott a lábára. Nem törés miatt, hanem a jobbá tevő kezelés részeként.

Habár járógipsz, holnap délig nem szabad ráállni. Majdnem rábeszéltek, hogy jövő keddig ne legyen szabad ráállni, de most látom, hogy nem volt rossz választás egy sarkantyút kérni a gipszre. Így is kellett szerezni egy járókeretet, de közben több ismerősre is szert tettem, és megismertem egy nagyon aranyos szervezetet, akiket kétségkívül támogatni fogunk, ha tagságilag talán nem is, de más módon biztosan.

Most legalább tudjuk, hogy a kamaszodó gyermekünk miben sántikál.

A történet folytatása jövő kedden egy újragipszelés. Ezúttal sokkal profibbak leszünk már. Például nem szűkszárú farmerban megyünk...

A fiatalember minden dícséretet megérdemel. Türelmes volt, és nagyon ügyes is.

... tulajdonképpen nem tehet róla, hogy szeretem (még ha csak a magam különleges módján is).

Mint titkok tudói

Jövünk hazafelé a legkisebbel az áprilisi hóesésben az ovis tavaszi zsongásról. A táskában tojástartó, egy festett tojás -- ami azóta sajnos összetört, -- és még számos más értékes, mert saját kézzel készített kincs.

Kellemes délután volt, hálás vagyok a szervezőknek, és a körülményeknek is, hogy úgy alakultak, hogy három év óta először végre a mi Petink is ott tudott lenni egy ilyen alkalmon. Már nagyon vágyott rá, csak eddig mindig vagy beteg volt, vagy mentünk valahová, vagy ... közbejött valami más. 

De most nem.

Mindennek a tetejébe mégcsak nem is anyával, vagy nagyival kellett elmenni, hanem apát nyerte meg segítőnek a gyermek. Márpedig apáról minden ovis tudja, hogy apa mindenható! Nagyfiunk ebből ugyan szépen gyógyul, de néha még érezhető, hogy várja egy kicsit a csodát. Amikor a lufi-labda készítőkhöz eljutottunk, pont akkor fogytak el a lufik. De apa még pont tudott készíteni egy pompont. (Élete eddigi legjobban sikerült pomponját.) Amikor összetört a frissen festett tojás...

Normál esetben belegondolni is rémálom: törékeny tojások, festék, szép ruhák. Ha az ovisokon nem is, de a kísérők csak igyekeztek kinézni valahogy. A marokra fogott, festékes ecset, amivel hadonásztak, csak az egyik szolíd attrakció volt a délután folyamán. Ha valaki esetleg nem hinné el, hogy másfél óra alatt még harcedzett idegekkel is képes lehet az ember szellemi topronggyá változni, akkor ajánlok neki szeretettel egy ilyen ovis játszódélutánt!

Az áprilisi tréfa ezúttal elmarad. A múltkor is majdnem komolyan vettem...