Mi marad meg?

A hit, a remény, és a szeretet. Ez a három. ...

Az értékeid elveszik. A tudást elfelejted.

Közel a november. Halottak hónapja. Krizanténum hónapja. Elmúlásé, és emlékezésé.

Vissza lehet kicsit tekinteni, hogy az elmúlt november óta milyen magasságokat, és milyen mélységeket jártunk meg. Pedig ezek a magasságok, és mélységek csak ráncok Isten szerető kezén...

Lehet emlékezni azokra, akik már nem lehetnek közöttünk. Hány éve is? Mintha tegnap, vagy tegnapelőtt még együtt ültünk volna a gesztenyefa alatt a jövőt tervezve. ...

Lehet szeretni azokat, akik még itt vannak köztünk. Idén novemberben hány haragosoddal békülsz ki? Hány majdnem feledett ismerősödet keresed fel valamilyen formában minden tovább szándék nélkül: rég hallottam rólad. Hogy vagy?

Lehet látogatni szülőket, testvéreket, tágabb rokonságot. Nem csak a temetőben! Szeretni ... szeretni soha nem egyszerű. Távolról könnyűnek tűnik, de amikor ott van velem szemben, hallom, látom, érzem ... ugyanazt mondja húsz, harminc, ötven éven át, és még mindig fáj. De dönthetek úgy, hogy ez engem már nem zavar. Hogy ő fontosabb nekem, mint a neheztelés. ... és akkor elkezd valami megváltozni.

A múlt egyszercsak jövő lesz.

Előbb várakozás, aztán bizonyosság.

Akkor mihez kezdenél?

"Akkor mihez kezdenél, ha elvennének tőled mindent, amiért nem adtál hálát?"

Istennek hálát adva, hogy ismét jó helyen ért a pásztorbot, bevallom, hogy a család kívánsága szerint, amíg az érkezendőre várva kifestettem a nagyszobát, őket régi hazánkba, Zsámbékra visszavivén, csak annyi kérésem volt, hogy hadd menjek vasárnap templomba ott, hajdanvolt presbiterségem színterén.

A gyülekezet választott lelkészének akadályoztatása miatt kedves nyugdíjas lelkésznőnk, Erzsike néni szolgált. Erzsike nénihez számos szállal kötődünk családilag is. Többek között ő keresztelte elsőszülött fiunkat. Az ő születésnapját ünnepeltük utoljára a lebontott imaházban, aminek a helyén aztán református templom épült Zsámbékon (, és ez lassan tíz éves történet már). 

Erzsike néni mindent elsöprő energiájának csodálatán kívül -- nem mondom meg, hány(ad)szor 18 évesen még mindig szemüveg nélkül olvassa nekünk a Bibliát! -- ezúttal arra is volt időm, hogy odafigyeljek: mit mond az ő szolgálatán keresztül Isten pont itt, pont most, pont nekem?

Hát mondott pont ott, pont akkor, pont nekem. Pont olyan keményet, hogy ki ugyan nem mentem, de a keserves sírástól se választott el sok. Úgy jártam, mint Péter pénteken: rájöttem valamire.

Mert mim maradna?

Minek az elvesztése fájna a legjobban?

Azért még miért nem adtam hálát?

De a legkeményebb dió ebben a tanításban, hogy mindez nemcsak a tárgyakra vonatkozóan gondolható végig...

Legfőbbképpen pedig azért adok hálát, hogy még tart a kegyelmi idő! Még van lehetőségem javulni. Még van lehetőségem is. Még ... is.

Akármilyen voltam is. Akármilyen vagyok is. Akármilyen leszek is.

Mégis!

Mesés történet és színesek

Péterünk rákapott a műhalakra.

Nem megeszi őket, hanem úsztatja az elemes műhalait. Merthogy már kettő is van. Mármint kettő, ami még működik.

Műanyag vödörben, fürdőkádban, vajasdobozban, ... amibe vizet lehet tenni, abban az ő halai úsznak. Persze csakis szigorú felügyelettel, és csak addig, amíg a gazdájuk ébren van.

Ma este Anikó azt találta mondani, hogy a cápa még úszkálhat a vödörben a mese alatt.

Erre a mi Petink, aki nem hallgat a Kölyök, sem a Barátom, sem a Szépöcsém megnevezésekre, fogta a mesekönyvet, és rátette az éppen cápa úsztatóként használatos átlátszó műanyag vödörre, így biztosítva, hogy a cápa végig a mese alatt úszkáljon. (... és ezt egyedül, minden segítség nélkül találta ki így!)

Csak sajnos a meséléshez le kellett venni a mesekönyvet, és mivel nem volt már a mese alatt, ezért a cápa nem úszhatott tovább.

Ez van. Máshol lapok vesznek el, és kerülnek meg, van, aki pedig nagyon szépen dolgozik, és utána olyan fáradt, hogy már azt sincs ereje mondani, hogy nem fáradt. De akkor is mindegyik nagyon szeretni való!

A legkisebb lány pedig olyan táncbajnokságot rendezett anya pocakjában, hogy majdnem kirúgta a ház oldalát. Ketten támasztottuk, hogy még egy kicsit bent maradjon, és a mai nap izgalmasabbá tétele érdekében még valami kókusz is felütötte a fejét. De az nálunk nem fog játszani, és minden rendben lesz.

Ránk olyan profi Isten vigyáz, aki a világ kezdete óta ezzel foglalkozik!

Kétszer a boltba

Egyszer kenyér, egyszer Elemér. Tojást is hoztam a zöldségestől, de minek? Kicsúszott a kezemből a doboz. Úgyis akartam takarítani...

Átgondolva a tegnapi hisztit, és megnézve a semmibe vétel mértékét, illetve számát és formáját, szerintem még mindig gyakorlhatom egy kicsit az alázat áldott tudományát.

Voltunk délután lakást nézni. A gyerekeknek nagyon tetszett. Nekünk már nem annyira. De most akkor láttunk ilyet is. Az árak mozgását figyelve ebből még akármi is lehet. Adásvétel nem. Vagy nem most.

Abból látszik, hogy jó lakás az a fajta, amit néztünk, hogy nem sok van belőle, és azok is nagyon hamar elkelnek. Nekünk csak egy kell, az sem sürgősen. Nem fog hirtelen mind összedőlni, és ahogy most is van itt-ott egy-kettő eladó, hát valószínűleg lesz később is. Vagy tévedek.

A család mindenképpen jobb. Időtöltésnek is, meg az eredményeit tekintve is. Mintha még nem választottam volna...

Elengedni

Ma a munkahelyemen sokként ért, hogy mindaz, amit féltő gonddal őriztem, ami egy másik renddel való összehasonlíthatóságot, az ahhoz való visszatérés lehetőségét jelentette számomra, az másnak nem jelent semmit.

Föltették a maguk okos kis kérdéseit, és meg is válaszolták maguknak azonnal. Ami eddig volt, nem kell.

Hogy hány ember mennyi munkája fekszik benne, az senkit nem érdekel innentől. Na jó, engem talán igen. Engem is csak azért, hogy megtanuljam elengedni. Igyekszem a további fejlődésben nem részt venni, nehogy annyival hátráltassam a fejlődést, mint amennyivel eddig előbbre vittem.

Ősz van. Az elengedés időszaka. Most még a nagyfiammal is a halálról, az elengedésről, az elbúcsúzásról beszélgetünk. A kicsivel összerakjuk a babakocsit, a lány pedig, ha lehet ezt mondani, még többet segít itthon, mint eddig bármikor. 

Egy kicsit ugyan tanácstalanok az új jövevénnyel kapcsolatban. Mutatjuk nekik, hogy mi továbbra is ugyanúgy szeretjük őket... Van, amelyik tudja, van, amelyik érzi, és van, amelyik elhiszi.

Kiindulásnak ez talán nem is olyan rossz.

Olvasónapló: Kártyavár

Babits Mihályt nem a prózája miatt tanítják az általános iskoláinkban. Ha meg akarnák utáltatni szerencsétlen sorsú gyermekeinkkel az olvasást, el akarnák benne ültetni az öngyilkosság gondolatát, a fölöslegesség, a semmire-valóság eszméjének csíráit, akkor a nagyszerű költő Gólyakalifája, vagy éppen ez, a Kártyavár remek matériának bizonyulna.

Olvasom, és nem mintha a múlt század eleje, de éppen hogy napjaink ... Nincs ebben meglepő. Már egy egyszerű birkapásztor is rájött, hogy csak a díszletek különböznek: az ember mindenütt ugyanaz. Szatmári Sándor ezt odáig vitte mérnöki, precíz logikájával, hogy egy szóban kikristályosodott a XX. század eleje-közepe: hiába.

Azonban az élet nem állt meg, és jött Gyökössy Endre (dr.), aki mindezzel szembetette azt a szintén ötbetűs szót: mégis. 

A jól felépített világ, amely, mint egy rakás hasított fa, hever egymáson hirtelen kártyavárnak bizonyul. Mi innen, a válság, a hozomra épített világok összeomlásának közvetlen szemtanúiként nem tehetünk mást, mint rácsodálkozhatunk a szerző látnoki képességeire. 

Érdekes mefigyelni a szereplők, a karakterek dinamikáját, fejlődését. Azonosítani néhány figurát a mai megfelelőjével, és ezen analógiák mentén következtetéseket levonni a várható jövőre vonatkozóan.

Majd Isten gondviselésében bízva elővenni újra az ötbetűs szavak közül az előre mutatót: mégis.

Kicsit furcsán, hirtelen lett vége. Mintha már nagyon kellett volna a levesre való, és ezért gyorsan el kellett varrni a szálakat. Ha el nem felejtem, ennek érdemes lesz utána kutatni egy kicsit.

Ennyi luxus maradt nekem az éjszakákban: olvasni még tudok. Ha írni már úgyis egyre ritkábban...