(a
korábbi írás folytatása)
A megszerzett oltóanyaggal másnap
jelentkeztünk a kórházban. A lány, mint már korábban említettem, derekas
pakkot rakott magának. Sokmindenre számított, de arra nem számított,
hogy ha mindkét karjába kap injekciót, akkor hogyan fogja elbírni a
hátitáskát hazafelé? Ezúttal mindössze fél órára volt szükségünk, hogy a
kedvesnek éppen nem mondható rezidens előkerüljön.
A
doktor úr figyelmesen elolvasta az oltóanyag használati utasítását,
majd hozzálátott az egyik fiola tartalmának a fecskendőbe szívásához.
Kisvártatva megkért rá, hogy szerezzek új oltóanyagot, mert ami a
kezében van, az használhatatlan. Mondta ő. Eldugult a tű, és nem lehet
felszívni az oltóanyagot. Mondta ő. Különben is, most csak az egyiket
kell megkapnia, és mire a következő esedékes lesz, addigra tudok
szerezni másik készletet. Mondta ő.
Na
ekkor jött el az a pillanat, amikor az aggódó apuka, aki az éjszakát a
tárgykörben való kiművelődésre fordította, beíratta a rezidens urat egy
alapfokú ápolói képzésre, illetve elmondott minden fontos tudni valót a
2+1+1-es oltási mintáról. Ennek hatására a jelen levő egészségügyi ápoló
személyzet felajánlotta, hogy mégse a folyosón adja már be a doki a két
oltást, hanem egy a folyosónál is szűkebb helyiségben, ahol nem
lehetett rendesen megfogni a szemlátomást az életéért küzdő,
szemlátomást rémült kicsi lányt. A doktor ekkor közölte, hogy neki öt
perc múlva el kell mennie, én pedig közöltem, hogy mi már fél órája is
itt voltunk, illetve hogy ha odaengednek végre a lányomhoz, akkor
megfogom.
Megfogtam. A doktor úrnak
külön kellett szólnom, hogy most már akkor talán szúrjon egyet-kettőt...
Nem tudom, mire várt? Talán arra, hogy teljesen mozdulatlan lesz a
paciens?
Érdekes módon a használhatatlannak nyilvánított oltóanyag végül beadatott, és még testnevelésből is kaptunk felmentést négy egész hétre. Mindez pedig a szűkös öt percecskébe is bőven belefért.
Azóta
előkerült a kutya gazdája, de ezzel nem vagyunk beljebb. Ugyanis oltási
bizonyítványt nem tud felmutatni -- vagy inkább nem akar, illetve az
ilyenkor előírásos orvosi vizsgálatnak sem hajlandó önként alávetni a
szerencsétlen állatot. Ebben már csak az nem áll nálam a helyén, hogy ha
az ÁNTSZ hatóság, akkor miért kell nekem rávenni az elkövetőt, hogy
önként tegyen tanúvallomást, és működjön együtt? Én nem tartottam
pórázon a lányomat?
Mit
érdekel engem, hogy az ilyen-olyan pozícióban ülő nagykutyákat hogy
hívják? Engem az érdekel, hogy ne zsebretett lábakkal kelljen
közlekednem székes Fővárosunk utcáin a kutyagumi elleni prevenció
egyetlen lehetséges módjaként. Továbbá az érdekel, hogy biztonságban
élhessek magam, és a családom!
Innen
nézve az egész orvostanhallgatósdi felzúdulós, külföldre menekülős
történet olyan, mint annak idején a fociban amit láttam már. Ott is
eleinte mindenki sírt, hogy így nincs pénz, meg úgy nincs pénz. Aztán
elmentek külföldre játszani, a magyar foci pedig azóta is ott van... A
metró építése közben állítólag egy munkás megbotlott a színvonalban,
mert nem vette észre, hogy ott van. Nem esnék abba a csapdába, hogy egy példány (egy igen díszes példány!) alapján az egész kompániáról alkossak véleményt. De vajon ő tisztában van-e azzal, hogy mit képvisel?
Összefoglalva
rengeteg időm, és témám volna blogot írni, ha ilyen kis lényegtelen
apróságokkal nem törnék apróra és pazarolnák el az életem drága idejét.
Tényként pedig írásba adom: nem haragszom senkire. Kimérgelődtem magam,
és megbocsátottam mindenkinek, akinek kellett. Lemondtam a bosszú jogáról, de nem felejtek.
Ebből
az alaphelyzetből kiindulva várom, hogy a következő hét milyen
nagyszerű, és örömteli eseményeket tartogat. Ugyanis kb. most van az a
pont, amikor a dolgoknak el kellene kezdeni jobban menni...
