Üveges tánc

Fáradt õszi legyekként
Zsonganak életeink
Nagyokat koppanva a valóság
A tények ablaküvegén

Azt hiszem értem a függönyt
Aki közönyével
Az egész nyomorult
Fájdalmas színjátékot betakarja

-- Budapest, 2013-10-29 8:18

Dupla huszas E

komisz furcsa alkonyat

nem borítja arcodat

átlépett vonatra várva

a biztos halhatatlanságba

magad csinálta rendelő

ajtajában mosolygó doktor

kezeiket tördelő sínek

léptek épp elő

ez képnek szép

de fáradt agyba

golyó előbb hatol

mint ilyen gondolat

mindezt békében hagyva

elengedni párnába süppedt

reménykedést még lüktet

valami bent váratlanul

a méltatlanul félretett

ég egyszercsak elpirult

sírtál mégegy rövidet

aztán reggel lett

-- Bp., 2013-09-13 10:27

Az X.25 nevenapja

Kicsit bizonytalan, kicsit borongós (bár odakint hétágra süt a Napocska). Olyan igazi őszi.
De már tudom, hogyan lesz.
Innentől pedig mindaz, ami eddig volt csak valami nagyszerűnek lehet a kezdete!

(fa - kötél - mocsár -- emlékszik még valaki?)

Most mit kezdjek

Most mit kezdjek ezzel a teherrel, amit egy véletlen folytán pont rám akasztott az élet? Vagy a gondviselés? Vagy az a nyughatatlan kíváncsiságom, amivel mindent kikutatok, és mindenbe beleütöm az orromat. Nem kellett volna. Vagy nem pont akkor és nem pont ott. De ha már így van, mit kezdjek vele?

Most mit kezdjek sírni azon, hogy ad az élet vastagon? Szeretettel, a hátamra szívlapáttal. Sokáig semmi sincs, és már-már azt gondolná az ember, hogy minden rendben van, pedig dehogy! Csak egy időre megengedi a sok nyomorúság, hogy ne vegyünk róla tudomást. Hogy utána annál nagyobb erővel törhessen ránk.

Most mit kezdjek el keresni? A hirtelen elvesztett bizalmat, vagy valami hitet, hogy valahol azért mégiscsak érdemes volt eddig, és érdemes lesz ezután is... 

Most mit kezdjek ezzel az elefánttal a nappalimban?

Két szó versenyez bennem: a hiába, és a mégis. Lehet szurkolni, hogy ki nyer?

Most mit kezdjek azzal, ha én már tudom?

Nem lehet tudni

Nem lehet tudni, hogy honnan jön a zörgő hang? A legügyesebb autószerelő sem tud az autónk mellett 40 km/h sebességgel futva belenézni a motortérbe, hogy megállapítsa.

Nem lehet tudni, hogy mennyibe fog kerülni megjavíttatni, ha még azt sem tudják, mi a hiba. Ezen az sem segít, hogy édesapám 40 év gyakorlatával a háta mögött azonnal megmondta telefonban az eset leírását hallva, hogy mi lesz ez.

Nem lehet tudni, hogy ha a szervizben azt ígérik, hogy ma mondanak valami árakat, hogy eldönthessem: javíttatom, vagy cserélem a motort (igen, szerintük ez ilyen súlyos), akkor miért nem teszik?

Nem lehet tudni, hogy aki eladta nekem ezt a járművet, tudta-e, hogy ekkora baja van?

Nem lehet tudni, hogy ezek után legyen-e még bizalmam, és ha igen honnan, és miben?

Lassan úgy tűnik, hogy amennyibe került, meg amennyit már azóta ráköltöttünk, abból akár egy rendes autót is vehettünk volna. 

Egy kicsit olyan ez is, mint a házasság. Meg kell érte dolgozni, mire egyszercsak jó lesz. Aztán egyik pillanatról a másikra kezdődnek elölről a gondok.

Mi jön még?

Nem lehet tudni.

De ez talán nem is olyan nagy baj. Hiszen ha tudnánk...

( http://www.youtube.com/watch?v=V-9qb9ghJuc )

Nem vagy jós

csak megírod magadnak előre

mint az az ember aki odaköti
a kötelet a fához
hogy legyen aminél fogva majd
ki tudja húzni magát a mocsárból

Szintén zenész...

Igencsak felszaporodtak a lelkemben nyomot hagyó basszusgitárosok mostanában.

De azt nem gondoltam volna, hogy a Deésis zenekar basszusgitárosával fogok kezet ma. Pedig így volt. Ma Újpest-Belsővárosban Hajdú Bálint Kadosa hirdette köztünk Isten rá bízott üzenetét. 

A magam részéről azt mondhatom, hogy áldott szolgálata volt. Köszönöm mindenkinek, akit illet!

(Az igehirdetés a hivatkozott helyről letölthető.)

Mit rózsának hívunk...

... bárhogy nevezzük, épp oly illatos.

(Shakespeare után szabadon)

Várom a visszajelzést, vágyódom rá. Ahogy tegnap egy hajléktalan mondta este a buszon: "ki vagyok száradva egy jó szóra". Aztán amikor megkapom, nem tudok vele mit kezdeni.

Talán mert nem az, amire számítottam.

Talán harsányabb éljenzést vártam el. Vagy legalább valami reakciót. Többet, mint egy-egy odavetett "hm, jó'van."

Szembe kell nézni a tényekkel, és értékelni kell az eddig megfutott pályát, hogy ezekből a kövekből egy új világ épülhessen. A jövőt most építjük. Nem majd, nem holnap, nem egy hét múlva, vagy amikor nem esik az eső... hanem éppen most.

Éppen ezért aki most hallgat, az később már hiába szól.

Másfelől ha az, amit eddig tettem tényleg csak ennyit ér, akkor nem várhatom, hogy másnak nevezzék.

Az illata (vagy inkább szaga) úgyis elárulja. 

Még akkor is, ha az én orrom már hozzászokott.

Kikapcsolódás a'la Szalai

Szombaton eladtuk Jankát. A keresztanyjáék kérték kölcsön a lányukhoz játszótársnak, kis buksikám pedig ment örömmel. Nem is sejtette, hogy milyen nagyszerű alkalom lesz ez egy kis bacicserére. Éjjel aztán hányt egyszer, és ezzel a dolog részükről el is volt intézve. A hosszú betegeskedést meghagyjuk fontosabb alkalmakra.

Az otthon maradt két fiú közül aztán Petink rácuppant Anyára. Úgy tesz, mintha nagyobb mértékű anyahiánya lenne, mint a másik kettőnek. Pedig csak arról van szó, hogy mivel a nagyok már iskolások, és a napköziből rendszeresen hazahozzák a házi feladat maradékait, Anyuci őket hajtja még este 8-kor is, hogy fejezzék már be a következő napra szóló leckéjüket. Petinek eközben az elgondolás szerint szépen kéne játszani magában.

Szóval örült, hogy egy kicsit végre anyázhat, és csak ők ketten lesznek itthon.

Mi nagyfiúk ugyanis elmentünk a nyílt napra a Dél-pesti Autóbuszgarázsba, amely csöppet sem mellesleg 30. születésnapját ünnepelte ezzel a programmal. Legalább is a cikk szerint.

Mondjuk a 30 perc metró és 15 perc gyorsjáratú buszozás után azzal indítani, amint beértünk, hogy szálljunk le az Ikarus 180-as, éppen helyszínen tartózkodó autóbuszról, mert az nem a rendezvény része, csak erre járt... Szóval jól indult a nap, de utána aztán belejöttünk. Rá kellett döbbennem, hogy Balázst nem a pecsétgyűjtés, meg a kilátásba helyezett ajándékok érdeklik, hanem az, hogy minél több típusú autóbusz vezetőállásában kipróbálhassa magát. Volt, ahol leért a lába a pedálig.

A helyszínen tartózkodó járművezetőknek minden elismerésem. Olyan lelkesen magyarázták minden kis megszeppent mazsolának, és kíváncsi okostóninak a jármű egyes berendezéseinek a kezelését, hogy attól valóban csak megszeretni lehet ezt a ... hivatást. Derekasan elfáradtunk a nap végére mindannyian.

Ma a Magyar Természettudományi Múzeumból kaptunk egy fülest, hogy az egyébként a hónap első vasárnapján szokásos ingyenes belépéseken túl a mai nap is csak regisztrálni kell az állandó kiállításokra, belépőt fizetni nem. Minket persze nem csak az állandó kiállítások érdekeltek (hanem a dínók is ;). Így egy kicsit sok lett egyszerre a látni-, befogadni való. Nem túl sok, de mégis érezni lehetett hazafelé a gyerekeken a fáradtságot.

Összefoglalva együttes és különös hétvégénk volt. Azért is írom le mindezt, mert szeretnék rá visszaemlékezni, hogy tudunk mi olyat csinálni, hogy külön vagyunk, és mindenki azzal foglalkozik, ami érdekli, és aztán együtt is vagyunk, és akkor is jól érezzük magunkat. Derekasan elfáradtunk, és estére senki nem kért altatót.

Benne vagyunk

Jankát tegnap este nem lehetett leállítani. "Benne vagyok az újságban!" illetve "Sztár lettem!" felkiáltásokkal rohangált fel-alá a lakásban.
Valóban, a múlt szombati futás rajtjánál lencsevégre kapta a kis óvatlant a fotóriporter (aki maga nem futott, tehát nem a futóriporter). Balázsnak, és nekem jobban sikerült a helyezkedés, de a bal szélünk így is belóg a képbe. Balázs jellegzetes kéztartása is jól felismerhető. Remélem, nem száll nagyon a fejükbe ez a dicsőség.

( a könnyebb felismerhetőség érdekében megjelöltem a kis sztárt :)

Én ugyanis nem arra vagyok büszke, hogy az újságban is benne vagyunk, hanem hogy teljesítettük a távot egy csapatként, segítve és biztatva egymást. Bár kezdetben voltak aggodalmaink pl. a diplegia spastica és a futás összeférhetetlenségével kapcsolatban...
Egy példányt azért elteszünk az utókornak.
Balázs tenyere szépen gyógyul, és mióta kijött belőle a genny, azóta már nem is fáj annyira.