Konzerv napok

Az elmúlt napokban a fiókból tettem föl bejegyzéseket, mert újakat írni nem volt érkezésem. Mára kezdünk kilátszani a munkából. Illetve nem, de most már olyan fáradt vagyok, hogy mindegy. Mindegy, hogy az ágyban forgolódom álmatlanul, vagy írok ide valamit.

Történt ugyanis, hogy pénteken megszállták a lakásunkat az ablakosok.

A családot már jó előre elmenekítettem a közelebbi nagyszülőkhöz. A bútorokat és minden apróságot összelapátoltam a helyiségek egy-egy sarkába, és ott gondosan letakargattam. A csütörtökről péntekre virradó éjszaka ennél fogva kimondottan izgalmas volt: sikerült nagy rutinnal meghatároznom az élethez elengedhetetlenül szükséges tárgyak körét, amelyeket az utolsó pillanatban, egy mozdulattal tüntettem el a szekrénybe.

Az történt ugyanis, hogy péntek reggel nyolc órakor megjelent két ember. Kedvesen mosolyogtak, és nekiálltak szétszedni az ablakainkat. Ekkor már nem volt visszaút. Amit kiszedtek, azonnal vitték is a ház elé.

Nem sokkal később érkeztek még hatan, és miután minden szerszámot, és minden leendő ablakot behordtak, félelmetes tempóban hozzáláttak az új ablakok beszereléséhez.

Jómagam alig találtam helyet a lakásban, ahol nem voltam útban, akkora nyüzsi lett hirtelen.

Két órányi kényszerű várakozást is beiktatva, mivel a felmérés szerinti anyagok (külső párkányok) nem bizonyultak megfelelőnek, a brigád 16 órakor a tőlük telhető alapossággal teljesítve a feladatot, valamint hasonló módon kitakarítva visszaadta a munkaterületet. 

Jó volt látni a nyüzsgést. Sokat tanultam belőle.

Olyan embereket láttam, akik tudták a dolgukat. Nem beszéltek többet, mint amennyit feltétlenül szükséges volt, de kevesebbet sem. Nem tettek többet, mint amennyi feltétlenül szükséges volt, de kevesebbet sem. A nyolc óra alatt akár a gyerekek is jelen lehettek volna, semmilyen korhatáros történésről nem tudok beszámolni (például "csúnya szavak" egész egyszerűen nem hangzottak el -- vagy ha mégis, akkor alapos okkal). Mind a nyolcan megkérdezték az első alkalom előtt, hogy használhatják-e a WC-t, és mind a nyolcan kezet is mostak utána. Cigarettával nem léptek a lakásba, még akkor sem, amikor hozták-vitték a holmikat, pedig mindannyian dohányoztak. Mindez mégis olyan természetes volt számukra, mint a levegővétel. Nem akarok a brigádról további dicshimnuszokat zengeni, de igen, létezik ilyen munkás ember. Én magam nyolcat is láttam belőle egy kupacban.

Aki a munkásokat nem látta, csak a munkát, annak is nagyon tetszett, így ha valakinek kell, tudom ajánlani a céget is, illetve a munkásokat is. Nem csak ablakkal, hanem ajtóval is foglalkoznak.

Szombaton Anikó jött be takarítani, és olyan ügyesen haladt előre, hogy estére már mi is csatlakozhattunk, hogy együtt örüljünk a szép új nyílászáróknak. (A vasárnapot megünnepeltük: pihentünk, és az aprónéppel foglalkoztunk.) Hétfőn elvittem a gyerekeket a Margit-szigetre. Nagyon szerették a vattacukrot, és a bringó-hintót.  

A kihívások sora a hétre még nem ért véget, de rövidesen kilábalunk az ilyenkor szükséges utómunkákból, rendeződik Balázs iskolájának kérdése, Anikó főállású anya lesz egy évig (nem mintha az elmúlt tíz évben  más lett volna), és talán még a héten szárnyashajókázni is eljutunk. Ki tudja? Tele vagyunk tervekkel. Csak a sok tasakos levest kezdem unni már...

(utánírás) Jut eszembe: függöny és karnis ügyileg van valakinél okosság?

Most rész szerint

A kép innen származik

Részletenként összeállnak
részekből a részek.
Csak ha minden rész együtt van,
úgy adnak egészet.

Lázad, csatangol a rész,
meglátja majd végtére:
egészen jó kis hely van
az egészben részére.

Keletkeznek rész-elemek
a régiek öregszenek,
ahogy változik egy részlet,
változtatja az Egészet.

Így tűnődöm el nem egyszer:
mily ügyes az örök Mester!

Sárvár, 2001.03.16.22.10.

Személyes játékelmélet

A játékszabályok:
1., nem nyerhetsz
2., nem érhetsz el döntetlent
3., nem szállhatsz ki a játékból

Azt gondolom, hogy mivel osztottak nekünk lapot, jogunk van játszani, még akkor is, ha tudjuk, hogy ez a játék komoly, és tudjuk, hogy a fenti szabályok hova vezetnek.

Mindezeket elfogadva pedig jogunk van jól érezni magunkat közben.

Sztárjaim

Munkámból és egyéb elfoglaltságaimból adódóan sok ismeretségem virtuális. Minden nap együtt dolgozunk/dolgoztunk, ismertjük (innentől nem használom többé a múlt időt, de tessék odaérteni!) egymás családját, munkáját, gondolatait, gondjait. Gyakran okosságokat is mondunk egymásnak. Hadd ne ragozzam. De kivétel nélkül még soha nem találkoztuk személyesen.

Helyenként példaképeim ők. Útmutatóim, mestereim.

Szándékosan nem mondok példákat, nehogy valaki magára ismerjen. Vagy ne ismerjen magára, és ettől megsértődjön.

Egy ideje megadatott, hogy néhányukkal mégis, személyesen is találkoztam. Érdekes volt.

Nem mentem oda hozzájuk. Volt, aki behívott a társalgásba, de nem ketten beszélgettünk, hanem egy kisebb társaság. Volt, akihez(/akikhez) oda sem mertem menni. Elvégre ki vagyok én? Én ismerem őket, tudom, hogy kicsodák, de ők vajon megismernének-e? Eszükbe jutna-e egy név, vagy egy becenév alapján, hogy én vagyok, aki... ?

Bár tesztelő vagyok, ezt nem mertem tesztelni. Ülök inkább a sarokban. Hallgatom, ahogy az okos emberek fontos dolgokról beszélgetnek. Vagy kevésbé fontosakról. 

Élvezem, hogy jelen vagyok, és most megelégszem ennyivel.

Tíz év múlva pedig majd elmesélem valakinek, hogy amit ő mindennap használ, azt azért hívják úgy, mert az ötödik korsó sör után nem jutott jobb az eszünkbe... (Ilyen már történt velem, nem is olyan rég, de ez egy másik történet.)

Kutyaság

Nem jegyeztem meg a nevét, de hallottam egyszer egy kutyafajtáról. Ennek az a különleges tulajdonsága, hogy végtelenül barátságos, türelmes, hűséges és ragaszkodó.

De ha egyszer megharap, biztosan belehalsz.

Befőzések idején

A csemete a legnagyobb nyugalommal játszik a kiságy sarkánál az autóival. Apa idegesen rohangál föl alá a lakásban, mint a pók.

Öt perccel ezelőtt még békésen ebédeltek. Nyugodt volt minden, és senki nem sejtette, hogy ez csak a vihar előtti csend. A kicsi már nem evett többet, és egy szájtörlés után, köszönve az ebédet elvonult az asztaltól. A nagyobb még rágódott egy kicsit a túrós tésztán, aztán ment ő is.

Apa nekiállt rendezni az időközben csatatérré változott konyhát, amikor arra lett figyelmes, hogy a kicsi egy tócsa előtt guggol az előszobában, és a kis kezével keni szét mindenfelé.

Azonnal felmérte a helyzetet, és cselekedett. Evakuáció!

Kicsit betessékelte a fürdőszobába, ott a nedvessé vált ruhadaraboktól megfosztotta (le kellett venni a bugyit és a pólót is, más pedig nem is volt a kissrácon). Egy laza mozdulattal berántotta a szobájába, és elhangzott az ilyen helyzetekben már megszokott felszólítás:

-- Mindenki marad helyben!

A lakás minden pontjáról begyűjtött "jó"-k és "értettem"-ek hatására Apa elrohan a felmosóért, és intézkedik a nem kívánt helyen megjelent folyadék további sorsáról. Közben szokása szerint nem szűnik meg morogni:

-- Hát nem tudod, hol van a bili?

Mire a kicsi:

-- Nálatok a szobában.

-- Nem oda kellene pisilni?

-- Éppen azért mentem...

Ezzel azonban még nincs vége, csak az előszoba rendeződött. Apa belép a Kicsi szobájába, hogy az ebéd utáni pihenésre előkészítse a delikvenst. Pelenkát vesz elő, előkészíti a pelenkázót, elindul a szőnyeg túloldalán autókkal játszó kisfiához. Az felnéz, és nagyon komoly arccal közli:

-- Apa, beleléptél a kakimba.

Ezt a történetet az élet írta, én csak lejegyeztem tanuságul, hogy nem minden diadalmenet, és nem is habostorta. Sok hozzáadott humorral viszont élhetővé válik, és el lehet tenni még akár télire is...

Már nem fontos

Húsz éve még harcoltam volna érte, hogy ami az enyém, azt nekem tulajdonítsák. Szerencsére akkoriban még nem volt másom, csak légváraim, szép álmaim, és egy elképzelt jobb világom. Volt egy barátom, aki sokra vitte azóta, mióta nem velem barátkozik...

Azóta építettem, romboltam, olvastam, írtam, gondoltam, hallgattam és beszéltem éppen eleget. Mire elkezdtem volna fontosnak tartani, hogy ezt vagy amazt én ... addigra valaki más már learatta a babérokat.

Most pedig már nem fontos.

Találtam valamit, megmutattam másnak és az illető híres lett tőle? Nem fontos.

Addig mondogattam valamit, amíg végre valaki másnak is eszébe jutott? Megérdemli.

Most pedig már ez sem fontos...

Megköszöni valaki az ecetnek, ha savanyú?

A "fog" jövő idő?

Jankának lovat hozott a fogtündér. Lódobogástól hangos a reggelünk.

Örülök neki, hogy nálunk jár a fogtündér.

Látom, hogy a gyerekek mennyire kétségbeesetten igyekeznek hinni valamiben. Ebben a világban, ahol a "tudomány" szent nevében lerántják a leplet minden csodálatos jelenségről. Bebizonyítják, hogy nincsenek manók, tündérek, angyalok. Végső soron pedig arra megy ki a mesterkedés, hogy már ne tudjuk elhinni Isten létezését sem.

Sajnos a kísérlet sikerült.

Tele az utca céltalan, értelmetlennek gondolt életekkel. Tele az utca szeretet nélkül felnőtt emberekkel. Tele az utca szeméttel, erőszakkal, gonoszsággal, önzéssel.

Mégsem sikerült mindent tönkretenni.

Amikor a mag (vagy tojás) burka szétreped, és már nem is emlékeztet korábbi formájára...

... akkor születik az új. 

Már előtte is formálódott titokban, így nem lehet piros vonalat húzni, hogy eddig volt a régi, ezután lesz más. Istennek legyen hála!

Jankának lovat hozott a fogtündér. Lódobogástól hangos a reggelünk.

Örülök neki, hogy nálunk jár a fogtündér.

3x3

egyébként nagyon idegesítene
de neked elnézem
velem sem könnyű

Elágazások

Embereket láttam ma délelőtt az istentiszteleten. Mosolygós, boldog embereket. Öregeket és fiatalokat. 

Idős néniket, akik méltósággal viselik a kor terhét, és összebújva, összeölelkezve nevetnek együtt azon, hogy kinek hol fáj, és miért? 

Fiatal asszonyokat, akiknek természetes, hogy ha ők mennek a templomba, akkor nem hagyják otthon sem a gyermekeiket, sem a férjüket.

Fiatal embereket láttam, erejük teljében megalázkodni a Mindenható Isten előtt, és láttam őket mosolyogva ülni egy székkel odébb, amikor valaki még helyet kért a sorukban.

Floridában gyakoriak a hurrikánok. A floridai egyetem kurzusnaplójában olvastam, hogy egyik szemeszterben olyan sok volt a természeti csapás, hogy a vizsgákat mindenki elhalasztotta a következő időszakra. Újpesten, Belsővárosban ma Steve Gregg, a gainesville-i (Florida) szabad keresztyén gyülekezet pásztora hirdette az örömhírt a Zsoltárok 7-ik része alapján. Érdemes meghallgatni. 

Elgondolkodtatott, hogy mennyivel könnyebb valakit szeretni, aki távol van tőlünk. Vajon Balázs fiammal azért ilyen nehéz a kapcsolatunk, mert ennyire közel vagyunk egymáshoz? Azt hiszem, igen. Közelről nagyon jól látszanak a másik ember hibái. Látszik, hogy korpás a haja, hogy ráncos a bőre, érezni, ha nem mosott fogat, még ha egyébként a megjelenése kifogástalan is. 

A szüleimmel kapcsolatban választottam azt a kemény megoldást annak idején, hogy távolról akarom őket szeretni. Mert úgy könnyebb.

Ahogy lassan felnövök -- ahogy felnőtté tesz a családom, -- egyre jobban látom, hogy hibáztam. Talán még nincs késő. 

Csavarogtunk egyet délután a nagyfiammal. Csak úgy bele a világba. Közben beszélgettünk, tanítottuk egymást. Azt látom, hogy sokkal könnyebb azoknak az embereknek, akik tudják, honnan jöttek, és tudják, hogy hová mennek. Könnyebb azoknak, akik tudják, hogy most út közben vannak, és az út ebben az esetben nem a cél.

Nekünk, csavargóknak az út volt a cél. Minél többet utazni, minél többfelé, minél többféle eszközön. Mégis jó volt végül megérkezni.

Ez pedig arra tanított, hogy oda menjek, ahol szeretettel várnak. Ahol az Út és a Cél Egy, és ugyanaz. Ahol lehet tudni, hogy honnan jöttünk, és lehet hinni, hogy hová megyünk, menet közben pedig lehet bölcs derűvel hordozni a terheket. A nehezeket is. Egymásét is.

Végül is nem szégyen belátni, hogy rossz felé megyünk. Nem szégyen visszafordulni, és az útelágazásnál a másik utat választani. Megtérni.

Minden héten, minden nap, minden órában...

Leszállásjelző

A busz haladt. Néha rövidebb, néha hosszabb idő után megállt egy-egy megállóban. Egyszer megállt ott is, ahol nem volt megálló. Kabát Elemér megállapította, hogy nincs túl sok utas.

Az egyik megállóban az ajtók záródása után kicsapódott a vezetőfülke ajtaja, és a pilóta hangos szitkozódás kíséretében végignyomkodta az összes leszállásjelzőt. Majd, miután megállapította, hogy a műszerfalon az összes lámpa világít, aminek ilyenkor világítania kell, "büntetésből" leszállította az összes utast. Végül bezárta a busz ajtajait és elhajtott.

Az EB utolsó elődöntőjének napján mesélte el mindezt kedvenc kiskocsmájában egy sör mellett. Néztük a mérkőzést, élveztük a füst mentes, izzadtság-szagú levegőt, és arra gondoltunk, milyen jó, hogy nekünk nincs annyi bajunk, mint annak a szerencsétlen buszvezetőnek.

Kopponya

A kép erről az oldalról származik

Hányat koppan a falon a konok koponya, mire beletörődik a viselője, hogy erre nem mehet?

Vajon hajlik-e arra, hogy leüljön a sarokba összekulcsolni a kezét?

A falak nem érnek az égig, felül lehet rajtuk emelkedni.

Csak ahhoz át kell törni a plafont.

Elegendően hosszú idő alatt a hidrogén minden tartályból megszökik. Ami másnak áthatolhatatlan akadály, az a hidrogén atomoknak (vagy molekuláknak?) izgalmas kalandpark, semmi több.

Miről mesélnénk évek múlva, ha nem lenne ez a pár megoldani valónk?

Hogy vagyunk?

Mélységeket járunk, hogy elérjük a csúcsot! Végül pedig úgyis mosolyogni fogunk az egészen, nem?

Segítségeim

Tegnap Janka jött be a munkahelyemre, hogy segítsen nekem az én nehéz, és bonyolult munkámat jól elvégezni, ma pedig Balázs ül itt mellettem.

Ez a bejegyzés is azért jött létre, mert a fiatalember ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megtudja: hogyan kell blogot írni. (Éppen mutatom neki.)

Balázs javaslatára ebből a bejegyzésből Petit sem hagyhatjuk ki. (Saját kép.)

Mindketten nagyon sokat segítettek: nem szóltak bele, és nem voltak útban. Remélem, később, amikor nagyobbak lesznek, majd sok szeretettel gondolnak vissza azokra a napokra, amelyeken "segítettek apának a dolgozójában". Én is sok szeretettel emlékszem azokra a napokra, amikor édesapám bevitt a Volán telepre, és együtt szereltük a teherautókat, buszokat.

... és igen, olyan helyen dolgozom, hogy ezt megengedik, illetve megengedhetem magamnak.

Otthol

"

Zsúfolt, Debrecenbe tartó vonat. Fülledt, nyári meleg. A fülke ajtajánál enyhén ittas ember. Minden megállónál odamegy az ablakhoz, kinéz, aztán ennyit mond:

-- Ajjajjaj! 

Végül, egyik utastárs kíváncsisága nem bírja tovább, rákérdez: miért teszi ezt minden alkalommal, amikor a vonat megáll?

-- Mert egyre biztosabb vagyok afelől, hogy ez a vonat nem Győrbe megy.

"

Mindezt vasárnap hallottam, Zsámbékon. 

Jó tudni, honnan jöttünk. Jó tudni, hogy hová megyünk.

Azt is jó volna tudni, hogy merre visz majd az út?

"

Kétlakian mindig 

olyasformán érzem

itthontalan vagyok

míg ott honos.

" (Sárvár - Győr között, valamikor a '90-es évek végén)

A fél centi

E hét két napján jótékonysági akció keretében egy költözködő iskola leendő épületének felújítási munkálatainál működtem közre. Egyszerű segédmunkásként, hiszen nem árt időnként emlékeztetni magamat, hogy honnan jöttem ebbe a fene nagy jó dolgomba, ahol most vagyok.

Sokat tanultam ez alatt a két nap alatt.

Korábban is végeztem már segédmunkát kőműves, víz-gáz-központi fűtés szerelő és más mesterek mellett, de az elmúlt években egészen elfelejtettem például azt az apróságot, hogy aki nem osztja be az erejét, annak a nap végére nem marad. Pedig egyszerű, ugye?

Aki tíz tábla gipszkartonnal fölsétál egy régi bérház első emeletére reggel, az ne csodálkozzon, hogy egész nap fáj a dereka!

Ebből talán már sejthető: ezúttal egy szárazépítő mester mellé kaptam beosztást (közismertebb nevén gipszkartonozó). A feladatunk összefoglalva nagyon egyszerű: néhány ajtót meg kellett szüntetni, és egy új falat elkészíteni.

Értelmesnek tűnhettem a mesterem szemében, mert egy idő után nem csak a csavarozást, de a méretre vágásokat is rám bízta. A legnagyobb dicséret pedig, amit a második napon kaptam tőle az volt, hogy leült egy vödörre és onnan nézte, ahogy dolgozom! (Aki nem járatos az ilyesmiben, annak a kedvéért ez azt jelenti, hogy a mester úgy ítéli meg: mindent jól teszek, semmi szükség nincs a segítségére, sem arra, hogy beleszóljon.) Néha, amikor elakadtam, segített egy kicsit, de tényleg ennyi volt.

Ennyit a dicsekvésről, ami viszont számomra emlékezetes tanulság maradt, hogy a mester mindig fél centivel kisebb méreteket mért, és ha úgy mértük, és vágtuk le, az pontosan oda illett. Ezzel szemben én a nagyon pontos, milliméterre kiszámoltam, hogy mekkora lesz, úgy jelöltem, és úgy vágtam, és mindig faragni kellett belőle. Kb. fél centit. 

A mérőszalag valószínűleg ugyanazt mutatta a mesternek is, mint nekem, mégis csak egyikünk tudta, hogy azzal, amit lát, pontosan mit kell tennie. Mi többiek pedig keservesen faragjuk a táblákat, amíg jó nem lesz...

Visszafejtett oksági lánc

Ahhoz, hogy festeni lehessen, glettelni kell.

Ahhoz, hogy glettelni lehessen, glett kell. Továbbá a falat elő kell készíteni.

Ahhoz, hogy a fal elő legyen készítve, kellenek emberek, akik lekapargatják a meglazult részeket.

Ahhoz, hogy le lehessen kapargatni a meglazult részeket, spakli kell, kés, és időnként létra is.

Ha valaki a nagy kapkodásban rögtön a festéssel kezd, az utána megnézheti magát. Nem azonnal, mert azonnal szép lesz. De egy pár nap/hónap (más esetekben pár év) múlva...

Festés

Hogy festek? Még nem tudom.

Senkinek nincs az arcára írva, hogy mikor haldoklik, mennyire és miért? Időnként valami átvillan a mosolyon.

Hogy festek? Még nem tudom.

Megnéztem a házat. Kívül jó nagy. Legfőbbképpen pedig egy kicsit másfele van.

Mennyi az esély?

1980 volt az első, amire odafigyeltem. Azóta óvatosan, finoman végigkíséri az életemet. Nem vagyok sportember, nem vagyok sportrajongó. Mégis...

Lesz-e 159-ből 3?

Minél nagyobb arca van az embernek, annál nagyobbat tud pofára esni.

Másfelől, ha kivágták a gyümölcsöst, egy-két most kikelt csemetéből nem lesz gazdag szüret.

Nemcsak jogom van tévedni, hanem örülnék is neki.

Nagyon.

Iskola, iskola

"

Iskola, iskola,

ki a csoda

jár oda?

" (Gyurkovics Tibor: Iskola-nyitogató)

Mi ugyan nem, ha háromnegyed órás váratás után a "Jó napot kívánok!"-ra "Viszontlátásra!" a válasz. Azt gondolom, hogy a látogatásunk az Erzsébet Utcai Általános Iskola megnevezést viselő intézményben inkább volt tanulságos, mintsem eredményes.

Csakúgy, mint másik két jeles oktatási intézmény, eme jeles és kiváló iskola is kiérdemelte az igazgatóság képviselőivel való találkozás alapján, hogy azon helyek közé soroltassék, ahová akkor sem íratnám a gyermekeimet, ha térden állva könyörögne az, aki most hatalmának és a mi kiszolgáltatottságunknak biztos tudatában magas lóról elzavart (vagy inkább elzavartatott, mert még a személyes konfrontációt sem merte felvállalni).

"Ne álljatok bosszút önmagatokért, szeretteim, hanem adjatok helyet az ő haragjának, mert meg van írva: "Enyém a bosszúállás, én megfizetek" - így szól az Úr.

" (Róm 12,19)

Bízzunk benne, hogy egyik ilyen iskola sem lesz soha rászorulva a segítségemre. Nem azért, mert haragszom, hanem azért, mert nehezen felejtek. Máshonnan hívtak falat bontani, ajtót áthelyezni, költözni segíteni és megyek is különösebb kérlelés nélkül, szívesen.

Cornides Kódex

"

... kérdetik, hogy urunk Krisztus miért jelenté meg az ő feltámadását asszonyállatoknak. Feleltetik erre, hogy ezt tevé uronk Jézus előszer méltóságnak okáért, hogy ezben adna nekönk példát, hogy az szeplőtelen szűz Máriának, Istennek anyjának tisztességéért menden asszonyállatokat tisztelnénk... ... Másodszer tevé ezt idveítőnk azért, mert azt akará, hogy az ő feltámadása megjelentetnék egyebeknek. De miért asszonyállatok titkot nem tarthatnak, de valamit hallanak, azt legottan megjelentik egyebeknek. Azért akará uronk is az ő feltámadását előszer megjelenteni asszonyállatoknak, hogy hamarabb kihirdettessék.

" (500 év humora: Magyar szerzők vidám írásai. Szerk. Keményfy János. Budapest, Franklin, 1942, 22 p.)

Reflexió

Volt olyan, hogy nem féltem semmitől. Szembenéztem az élettel, és a számvetésnél nem akadt veszteni valóm, sem félteni valóm. Ismertem a képességeimet és a határaimat, és ezeken belül bátran mozogtam. Néha még rajtuk túl is.

Aztán jött a rettegés kora. Családom lett. Eleinte még föl se fogtam, hogy felelős vagyok valakiért, valakikért. Később ez egyre jobban nyomasztott, egyre több mindenről mondtam le, és egyre több volt, amitől rettegtem. Ha a korábbi magammal találkoztam volna ebben az állapotban, bizonyára kinevettem volna magamat, de ezt nem lehet biztosan tudni.

Rettegtem még szombaton is, amikor a kislányommal sikerült beülnünk a vonaton egy vagon részeg cigány közé. Az első adandó alkalommal elmenekülve onnan végre úgy látszott, hogy nyugtunk lesz, erre a következő megállóban felszálltak a bőrfejűek... Magam miatt nem aggódtam, de a kislányomnak vajon mi jött le mindabból, amit látott és/vagy hallott?

Miért írok minderről múlt időben?

Mert vasárnap este elmentem a gyülekezetbe, ahol az igehirdetés a nyomorúságokról szólt, és ebből megértettem. Megértettem, hogy ami most rajtunk van, az a bűneink egyenes következménye. Megértettem, hogy ami rajtunk van, az azért van, hogy nehogy elkényelmesedjünk, hogy legyen mindennapi aktív kapcsolatunk Istennel. A lelkész hasonlatával élve, hogy ne akkor próbáljunk levegőt venni úszás közben, amikor már elfogyott, hanem rendszeresen.

Nem állítom, hogy ezek után már megint nem félek semmitől. Dehogynem! De tudom, hogy kihez mehetek, amikor félek, és ez nagy javulás az előbbi állapotaimhoz képest.