"
Volt egyszer egy ember, aki az ő háza udvarán oszlopot épített az ő Istenének. De az oszlopot nem márványból faragta, nem kőből építette, hanem ezer, meg ezer apró csillámló homok-szemcséből, és a homok-szemcséket köddel kötötte össze.
És az emberek, akik arra járva látták, nevettek rajta és azt mondták: bolond.
De az oszlop csak épült, egyre épült, mert az ember hittel a szívében építette az ő Istenének.
És amikor az oszlop készen állott, az emberek még mindig nevettek és azt mondták: majd a legelső szél összedönti.
És jött az első szél: és nem döntötte össze.
És jött a második szél: és az sem döntötte össze.
És akárhány szél jött, egyik sem döntötte össze, hanem mindegyik szépen kikerülte az oszlopot, amely hittel épült.
És az emberek, akik ezt látták, csodálkozva összesúgtak és azt mondták: varázsló. És egy napon berohantak az udvarára. és ledöntötték az ő oszlopát.
És az ember nem szitkozódott és nem sírt, hanem kiment megint az ő udvarára és hittel a szívében kezdett új oszlopot építeni az ő Istenének.
És az oszlopot most sem faragta márványból, sem nem építette kőből, hanem megint sok-sok apró homok-szemcséből és a homok-szemcséket köddel kötötte össze.
" (Wass Albert)
Nem voltak rokonaim ők. Mégis testvéreim voltak. Testvéreim a szolgálatban, testvéreim a szeretetben. Példaképeim pontosságban és fegyelemben. Isten látható, és láthatatlan házának fáradhatatlan építői. Egyikük 75, másikuk 57 évesen költözött Haza. Tegnap, 16-án búcsúztunk tőlük a zsámbéki temetőben.
De nem értjük! Nem hisszük el! Én még mindig várom, hogy jöjjenek, és a maguk -- néha keresetlen -- szavaival elmondják a véleményüket. Már azt sem bánnám, ha fáj, amit mondanak, csak mondják! Csak mondhatnák még egyszer...
Laci!
Marika néni!
Hiányozni fogtok!
