Semmi érdekes

A mai napon aztán nem történt semmi érdekes. Ennélfogva volt időm egy kicsit gondolkodni.
Persze gondolkodás közben kapkodtunk egy kicsit, mert Anikónak problémája akadt. Elég kemény probléma. Ráadásul öcsi mohóságától vér került a tejcsibe, így szegény srác máris túl van az első gyomormosáson. A kemény probléma végül megoldódott egy glicerines kúp segítségével. Petyánk pedig szépen tanulgatja, hogy nem minden anya, amiből tejet lehet inni. A cumisüveg-kezelő jogosítványra még nem pályázik. De haladjunk sorban.
Balázst iskolába vittem reggel. Még jó, hogy megtudtam, hogy mi volt a házi feladata környezetismeretből. Haza, gyorsan fürdőszobát takarítani, mert 10-re menni kellett a csodadoktornéninkhez Jankával. Megkaptuk a papírt, hogy hétfőn már mehet oviba. Addig egy kicsivel több gyógyszert kell szednie, hátha attól meggyógyul. Takarítás közben kaptam a hírt, hogy legkisebbünk 90 gramm anyatejet volt képes elfogyasztani és békésen pihen. Ez még a gyomormosás előtt volt.
Doktornéninktől hazatérve fogadott a rossz hír: meglett a bőjtje a reggeli nagy kajcsizásnak. Gyomormosás és társai. Számomra ez lényegileg azt jelentette, hogy amíg mama elkészült az ebéddel, nekem is el kellett készülnöm a fürdőszoba kitakarításával, mert kellett bevinni cuccot Anikónak. Főleg madártejet, mert nálunk ez a hagyomány, de ezen kívül még rántott csirkét és almalevest is. Természetesen én nyertem a takarítással, mert az nem volt ennyire bonyolult ügy. Janka közben tündérien elfoglalta magát: szemétdombot csinált a lakás többi részéből, majd hosszas könyörgés hatására elpakolt. Utána újra megnézte a kedvenc meséjét. De ennek a végét már nem vártam ki. Pont délben indult a buszom.
Úgy hozta a sors, hogy egy órakor nekem kellett cumisüvegből megetetni Petruskát. A fénykép még ez előtt, de a gyomormosás után készült. Szerintem nagy szerencse, hogy erre nem fog emlékezni felnőttként.
Kikértem a fiút, (a csecsemős nővér egy tündér!) anya távozott a kórteremből, hozzáláttam, hogy tisztába tegyem. Már a popsikrémezésnél tartottam, amikor betódult a szobába húsz orvos és mindenféle latin szavakat mormoltak: ez volt a vizit. Hozzám is odajöttek és elmondták, a rám vonatkozókat. Illetve az anyukára és a babára vonatkozókat... Mondták azt is, hogy igyekezzek a tisztába tevéssel, mert megfázik a gyerek. Én mindeközben azt gondoltam, hogy becsukhatnák az ajtót, akkor nem lenne akkora huzat! Ez persze senkinek nem jutott eszébe.
Mire hozzáláttunk az evéshez, már mentek is tovább a fehér köpenyesek. Szalai Péter eleinte gyanakodva méregetett, gondolván, hogy akitől ő eddig a hamikát kapta, az nem így nézett ki, de a cumisüveg tartalmát finomnak találta, ezért minden gyanakvása eloszlott. Evett vígan. Majd kihányta jó közelítéssel az egészet. Utána kapott tápot (mert még éhes volt) és azt is kihányta. Ezek után kapott még két korty cukros vizet. Azt nem hányta ki, hanem végre megnyugodott és elaludt. Ekkor gyorsan visszatoltam őt a csecsemős nővéreknek és én is nemsokára hazajöttem.
Itthon ismét rendet kellett tennem az elszabadult pokolban. Én még ura tudok maradni a helyzetnek és most már mindezt gyermekbántalmazás nélkül is képes vagyok megtenni.
Az este békében telt (nagyjából), és mostanra gyermekeink nagy része alszik.

Petivel sétáltam a folyosón és akaratlanul is fültanúja lettünk egy beszélgetésnek, amit egy ma született baba apukája folytatott valakivel. Éppen az esti bulit szervezték. Egy picit irigykedtem. Lehet, hogy ma végre meg fogom engedni magamnak azt a lazaságot, hogy egy doboz sört elfogyasszak. Végtére fiam született!

Azok számára, akik idáig jutottak az olvasásban és még mindig nem jöttek rá, hogy szülőnek lenni a legjobb dolog a világon, íme egy rövidke bizonyságtétel: ki néz rád a gyermeked világra nyíló szeméből? Ha tudod a választ, boldog ember vagy. Ha nem tudod, még lehetsz.

Pihenőnap

A mai az első olyan nap egy jó hosszú idő óta, amikor úgy érzem: nyugodtan megihatnék egy pohár sört. Nem lóg a levegőben semmi baj. Semmi, ami hirtelen sürgőssé válhat.
Balázs nagyon ügyes volt az iskolában, Janka pihent egész délelőtt. Mindketten jól vannak. Legalább is jobban, mint ahogy arra számítani lehetett. Nekem is volt időm, hogy az elmúlt napok viszontagságai után egy kicsit pihenősebbre vegyem.
Mindehhez persze kell egy önfeláldozó nagymama, aki a szombat óta összegyűlt szennyes ruháinkat kimosta, kivasalta. Szerencsére az ingeimet meghagyta nekem. Azokat úgyis jobban szeretem én magam vasalni.
Délelőtt nem sok minden történt: elvittem Balázst az iskolába, elmentem boltba Jankával, föladtam néhány vödröt a padlásra papának, hogy ne csak meglegyen, de szép is legyen az a kémény (amit a nyáron készítettünk). Ezek után pedig elhatároztam, hogy a lépcsőfeljárót fogom kitakarítani még a délelőtt folyamán. Nem sikerült, de nem csüggedek! Sziszifusz hozzám képest értelmes és eredményes munkát végez az alvilágban.
A takarítani és intézni való még nem fogyott el, de már van tervem a feladatok leépítésére. Most viszont vissza a nap történéseihez.
Balázst sikeresen kiszabadítottam az iskolából, hazajöttünk, megebédeltünk. Utána tanulás következett. Ma nem kapott túl sok házi feladatot. Úgy látom, menne neki a tanulás, de pontosan olyan trehány, link alak, mint az apja. Csak arra figyel oda, ami érdekli. A matematika például nagyon megy, az írással viszont megszenved. A német pedig mindezek között valahol félúton foglal helyet. Néha érdekli, és akkor nagyon megy. Néha viszont nem.
Tanulás után közvetkezett a nap fénypontja: bementünk meglátogatni öcsit. Itt kell megjegyeznem, hogy Janka nagyon okos kislány. Délelőtt boltban voltunk és kért egy nyalókát. Úgy egyeztünk meg, hogy csak ebéd utáni alvásból felkelve kaphatja meg, és kibírta! Letette a nyalókát egy helyre, és egészen addig nem nyúlt hozzá, amíg az ebéd utáni alvásból föl nem kelt. Janka ugyanígy megértette azt is, hogy neki meg kell gyógyulnia, mire öcsi hazajön, és mivel még mindig köhög, jobb, ha nem jön velünk meglátogatni a kistesót. (Mi már nem voltunk otthon, amikor valaki megkérdezte tőle, mit szól a kis testvéréhez. A válasz kb. így hangzott: apa és Balázs bementek meglátogatni anyát és öcsit, én pedig itthon maradtam, mert még beteg vagyok. Tündér, nem?!)
Amikor odaértünk, Péterünk szokás szerint éppen aludt. Nagyon rendes baba. Tudja, mi a dolga. Eszik, alszik. Növekszik.
Balázs első reakciója a teljes megilletődöttség volt.

Később egyre jobban belejött és nagyon tetszett neki a csöndesen alvó kistesó. Kicsi volt ő még, amikor Janka született, nem emlékszik pontosan, mit élt át akkor. Biztos vagyok benne, hogy nagyon fog vigyázni a kisebbekre. Ennek jelei már mutatkoznak nála. Legalább is abban, ahogy Jankát megpróbálja fegyelmezni. Sajnos a módszerein még van mit csiszolni, de előbb-utóbb bele fog jönni. Kézbe venni ugyan nem merte, de megsimogatta Petyát és nagyon sokat beszélt hozzá. Meghallgattuk, hogyan sír a kis jövevény, ha éhes, megnéztük, hogyan nyeli a finom anyatejet. Apa vállán a fiatalember előadott ismét egy szép hangos büfit, aztán pihent egy sort. Aktívan, ébren.

A rövidke szusszanás után aztán ismét követelte az anyai gondoskodást, amit anyukája ezúttal sem tagadott meg tőle.
Anikó sokkal jobban van, mint tegnap volt. Ezt az időszakot a szervezete azzal tölti el, hogy minden visszaálljon a rendes kerékvágásba, vagyis úgy legyen, ahogy a terhesség előtt volt. A visszarendeződés lassú folyamat és bármennyire hatékony, nem múlik el nyomtalanul egy kihordott terhesség. (Ezúttal nem csak magára a gyerekre gondolok, inkább az anyuka testén és testében visszamaradó változásokra.) Ez sokakat visszariaszt. Anikó büszkén viselheti a három kihordott terhessége nyomait! Szóval jól van, de a visszarendeződés még nem teljes. Jelenleg annak szurkolunk gőzerővel, hogy -- ha már egyszer eljutott a kétbetűs helységbe, ott -- eredményes legyen. Ez a hazaengedésének alapvető feltétele. Az egyik. A többire nem emlékszem. Még szerencse, hogy nem nekem kell észben tartani ezeket.
Végül indulnunk kellett haza. Itthon rövid élménybeszámoló fényképekkel megtámogatva, vacsora, fürdés, fekvés. Olyan ügyes nagy gyerekek már! Szinte alig kellett segítenem a fürdésben. Janka teljesen egyedül beszappanozta magát! Csak a hátánál kért meg, hogy segítsek egy kicsit. Mind a két gyerek egyedül törülközik, egyedül mos fogat (ha kell a fogkrémet is kinyomja magának -- persze az egész tubussal a fürdőszoba különböző részeibe, de majd csak megtanulja egyszer).
Mivel egyik sem aludt ebéd után, így nem kellett hosszan mesélni nekik, már aludtak is.
Azt hiszem, ebből ma nem lesz ingvasalás. Fáradt vagyok. Annak ellenére, hogy ma alig történt valami.

Átlagos nap

A reggel nehezen indult. Jankát, akinek betegsége miatt nem kell oviba mennie, nehéz volt visszatartani, Balázst, akinek iskolába kellett mennie nehéz volt kimozdítani az ágyból. Az első sokk: nincs mit reggelizni. Elfogyott a kenyér, elfogyott a tej, elfogyott az ivójoghurt. Alig van itthon valami. Még szerencse, hogy a Bazsa tízóraijául szánt két zsömlét megtakarítottam a tegnapi vacsorából. Helyzet helyzet hátán. Végül és végre elindultunk. Megérkeztünk.
Az iskolában mindenki nagyon kedves. Hallották a hírt Petyáról. A büszke apuka pedig mesél. Aztán megkérdezi, hogy mi lett volna gyermeke házi feladata? ...
Menekülés haza. Rövid cívódás után Jankával doktor nénihez. Doktor néni kedves, aranyos. Csak fél órával jött a rendelési idő kezdete után. Hamar sorra kerültünk. Nehezen megy a fejébe, hogy mi minden történt velünk az elmúlt napokban, de Petihez ő is gratulál. (Elnézést az igeidő-váltásért.) Aztán belenéz Janka torkába, majd közli, hogy minden rendben van. Kis hiányérzettel jövünk el, de máris itt a következő állomás.
A patikában kiváltjuk a nagy köteg receptet, amit öcsinek írt fel a doktor néni még jóval korábban. A patikus néninél csak Janka türelmetlenebb. Egy idősebb asszony támaszkodik mellettünk a kiadó ablak szélére. Mentegetőzésképpen megjegyzem, hogy nem minden nap születik fiam. A szomszéd kiadó ablaknál ezzel megszűnt a kiszolgálás: az ott kiszolgáló ismerős patikus átjön hozzánk beszélgetni, amíg kolléganője kiméri számunkra a megfelelő krémeket és kenőcsöket. Amikor a receptek elfogynak és a papírra írt listám kerül sorra, az anyatej gyűjtő tasaknál a másik sorban álló anyuka lép oda hozzám és praktikus tanácsokkal lát el. Hiába kisváros vagyunk!
Akár eufórikus hangulatban is távozhattunk volna a patikából, ha nem volnék folyamatosan nagyon, de nagyon fáradt.
Végre hazaértünk. Telefon anyának. Első kérdése: Mikor mehet Janka oviba? Ez az! Ez hiányzott! Ezt nem tudtuk meg a doktornéninél. Gyors telefon. A héten csütörtökön, vagy pénteken vigyem vissza a kislányt, és akkor majd megbeszéljük.
Újra telefon anyának. Elmondja a kívánságlistáját, de nem beszélhetünk sokat. Egyrészt mert még nincs túl fényesen, másrészt ott van nála Peti és éppen jóízűen falatozik...
Néhány vödör vágott tégla és ragasztó föl a padlásra "ha már úgyis unatkozom". Utána gödör ásás, majd betemetés.
Iskolába Balázsért. Útközben felhív a Tiszteletes Úr és gratulál. Jövő héten eljönnének látogatóba. Rövid úton lebeszélem erről a szándékáról és már az iskolánál is vagyok. A gyerekek persze nem jönnek időben. Rövid várakozás. Egy harcias nagyi közben ártalmatlanná tett egy berepült nagy fekete bogarat. Balázs nem felejtett semmit a padban, de több, mint a fele tízóraiját hazahozta. Mivel foglalkozik ez a gyerek evés helyett?!
Itthon ebéd. Balázs hisztizik, mert meleg a leves. Mindennek elmondja, aztán amikor látja, hogy senki nem törődik a szájalásával, közli, hogy eszik belőle három kanállal. Csak azt nem mondja meg, hányszor hárommal. Ugyanis mind elfogy. Kistányért követel a palacsintához, majd miután megkapja, kettőt jóízűen elfogyaszt. Janka unszolás nélkül teszi ugyanezt a levessel és a palacsintával.
Ebéd utáni csendes pihenő. Mese Jankának, mese Balázsnak. Néhány vers. Már alszanak is. Csakhogy Balázsnak nem kellene aludnia! Úgy volt, hogy jön velem a kórházba anyához meg öcsihez. De alszik! Most mit csinájak? Telefon anyának. Anya nem tudja, de mond még néhány dolgot a listára. Peti megint kint van nála és eszik.
Újra patika. Szerencsére, most hamarabb szabadulok. Kínai bolt. Haza. Balázs még mindig alszik. Keltegetem, elfordul a másik oldalára. Lemegyek megbeszélni mamával, hogy mi legyen ezek után. A WC-ben hányásra emlékeztető valami. Mama sehol. (Ő is rosszul lett és most nem tudom, hol van. Mi tévő legyek? -- gondoltam akkor.) Ez volt az a pont, ahol úgy éreztem: elkezdhetnének végre jobban menni a dolgok.
Nemsokára előkerült nagyi a hátsó kertből egy zacskó paprikával fölszerelkezve, hogy azt nekünk szedte. Mondom neki a gondom. Ő is megpróbálja fölkelteni Balázst. Ő is sikertelenül.
Végtére el kell indulnom, ha még ma oda akarok érni. Bemenni muszáj, mert vinni kell a cuccot, amit Anikó megrendelt. Balázs itthon marad, Janka közben fölébred és nem akar lejönni velünk. Rohanás a buszhoz. Van busz. El is érem. Alvás. Mit alvás? Kóma! Majdnem elfelejtek leszállni.
Odabent Peti alszik édesen. Nagypapája cuppog neki kicsit meghatottan: a legjobban rá hasonlít a kicsi. Beszélgetünk. Papa távozik. Az egyik szobatárshoz, aki francia létére egészen jól beszél magyarul, megérkeznek az angol barátnői. Cseveg velük egy sort, ajándékátadás, puszi-puszi. Távoznak. Petyánk még mindig horpaszt. Néha grimaszol egy kicsit. Nyújtózkodik, aztán alszik tovább.
Már nem is érzem magam annyira szerencsétlennek. Tegnap délután, amikor Anikónál jártam a szomszéd ágyról éppen szólították az ott várakozó kismamát az előkészítőbe. Egy fiú és egy lány lakott a pocakjában. Tegnap ők is megszülettek. Mindenki jól van.
Feltűnt már egy fekete ruhában közlekedő asszonyka, aki csak jön-megy ott a kórteremben. Időnként otthagy valamit, aztán visszajön érte. Beszélget azokkal, akik régebb óta vannak bent. Majd megy tovább. Most éppen egy szobatárssal beszélget. A szobatárs jófej fiatal nőszemély. Kilenc hetesen vérezni kezdett, azért van bent. Holnap ultrahang vizsgálat, utána, ha minden jó, hazamehet végre.
A fekete ruhás asszonyka titkára is fény derül: két gyermeke született, a 23. terhességi héten (műtéttel, mert már nem fejlődtek tovább). Neki is egy fiú, egy lány. A fiú meghalt azóta, a lány még küzd. Korához képes jó a súlya, 580 gramm. Anyuka is küzd. A lányáért. A saját életben maradásáért. Mondom neki, hogy átérezzük a helyzetét, mert mi is voltunk hasonlóban. Mosolyog! Egy világ fájdalma, egy fiú elvesztése után még erre is van ereje. Aki akar és tud, imádkozhat érte! Hogy legyen ereje. Hogy legyen ereje még. Mégis!
Peti közben még mindig alszik. Csendes, nyugodt baba. Amikor alszik.
Lassan azonban távoznom kell. Odaadom mégegyszer anyukájának. A kutya kölke, mintha mi sem volna természetesebb, csak úgy álmában elkezd szopizni és amikor eljönnek a búcsú percei, hatalmas patáliát csap, amiért elválasztották. Gyorsan egy hatalmas büfi és rohanás a megőrzőbe, hogy le ne késsük az esti fürdetést. Búcsú Anikótól, rohanás, busz, kóma.
Itthon zokogó nagymama, elszabadult kölykök. Balázs szájalásért piros feneket kap. Nálunk nincs kiállítás. A határozottságomat látva nekiállnak összepakolni. Villámgyors zuhanyzás után vacsora, gyógyszer adagok kimérése, lefekvés. Mese nincs. Késő van.
Persze, ezek után még egy órán át beszélgettünk, mire elmondták a napjukat, de végül mindkettő újra alszik. (Altatásban nagy vagyok!)
Nemsokára pedig én magam is követem jó példájukat, csak ezt a pár sort kellett megírnom előtte, nehogy elfelejtsem.
Nálunk így telik egy átlagos nap. Vajon egy normális családban milyen lehet mindez?
(Ugye nem baj, hogy fényképek nincsenek? -- egyelőre.)

Üdvözöljük Szalai Petit!

Ma reggel, azaz 8 óra 48 perckor, 3700 grammal és 56 cm-rel megszületett Szalai Péter László, a Szalai család harmadik gyermeke.
Anyukájával együtt jól vannak.
Petya megszületése után rögtön apukája kezébe került. Gyakorlatilag én segítettem lemérni a súlyát és a hosszát. Aztán felöltöztettük őt a nővérkével közösen, majd egy darabig nem láttam a csöppséget. Elvégre anyával is foglalkozni kell egy keveset.
Délután aztán kiragadtam a zord őrzőből és odaadtam őt anyájának, akivel egyből megtalálták a kommunikáció egy igen hatékony módját. Péter gyerek igen ügyesen szopikázott, hatalmasat büfizett utána, és alvás közben alaposan megfizetett a finom tejcsiért. Annyira, hogy a következő kör itóka után jónak láttam visszavinni őt a többi apróság közé, ahol gondos kezek fürdetik ki az apróságokat a friss magzatszurokból.

Mindeközben Janka lányom Krupp és társa áldozata lett (Laryngitis subglottica), és ennek következtében szombat éjszaka óta gyakorlatilag a Szent János kórházban éltem egészen mostanáig. Ennélfogva talán nem voltam/vagyok olyan kitörően lelkes és szórakész, mint általában lenni szoktam, de ezt jelen állapotban talán el is lehet nézni nekem. Ami tőlem telt és telik, azt megtettem, megteszem és meg is fogom tenni.
Janka egyébként jól van, ma hazajöhetett és most békésen szuszog a bátyókája mellett a nagy gyerekek szobájában.
Bővebb, képes beszámoló egy későbbi -- de ettől mindenképpen különböző -- időpontban várható.

A leghatékonyabb fogyókúra!!!

Figyelem! Hölgyeim! Az eddig ismert leghatékonyabb fogyókúra! Pár perc alatt több kiló mínusz, ami egy jó ideig nem jön vissza!
Hogy mi a titka? Egyszerű!
Gyereket kell szülni.

Szabadság

Mától szabadságon vagyok.
Jólesik a pihenés. Egy kis mosogatás, vasalás, tevés-vevés a lakásban és a ház körül -- amennyire az eső engedi. Ma már én vittem a gyerekeket. Kit iskolába, kit oviba. A legkisebbet pedig -- még anya pocakjában -- a doktor bácsihoz viszem délután, hogy megtudjuk mikor fog megszületni, ha minden jól megy?
Olyan nagy változások vannak az életemben mostanában, hogy csak nézek. Még nem tudom, mi hogyan lesz, de már nagyon kíváncsi vagyok rá.

Sodródás

Meghoztak egy döntést. Ismét a megkérdezésem nélkül.
Természetesen olyat, ami az én életemre, sőt a családomra is kihatással van. Illetve lesz.
Nem esik jól, hogy már megint nem vontak be az előkészítési fázisba.
Akár örülhetnék is, mert ezúttal nem nekem kellett meghoznom ezt az igen kemény döntést.
Októbertől munkahelyet váltok.

... most írhatom át az összes önéletrajzomat! ...

Titkárság

Titkok. Titkok, amiket megosztottak velem. Terhek.
Néha úgy érzem, összeroppantanak. Néha egészen sikerül róluk elfeledkezni.
Súlyos terhek. Miért nekem kell őket cipelni tovább?
Ki veheti el tőlem mindezt?

Persze, hogy tudom a választ.
Csak olyan nehéz elhinni, hogy ez ennyire egyszerű...

Ha a csap lecsap

Eleinte csak csöpögött. Később már folyt. Nem ott, ahol kellett volna.
Mind a kettő. A mosogatónál is, meg a mosdónál is. Egyformákat vettünk tíz éve. Elég szépen kibírták az itteni kőmennyiséghez képest, amibe megtévesztésül egy kis vizet is kevernek. Az alattunk lakóknak sokkal hamarabb le kellett cserélniük az egész garnitúrát. Nálunk a kádnál még bírja. Csak ez a kettő volt problémás.
Ezekkel is lehetett volna húzni még egy darabig, de gondoltuk, ha már olyan szépen kifestettünk, szobát készítettünk és be is rendeztük lassanként, akkor miért ne pont most még mielőtt a kicsi hazajön (előbb persze legkésőbb szeptember 21-22 környékén meg kell születnie).
Péntek délután autóba a családot, irány cipőt venni az ovis nagylánynak, és az iskolás nagyfiúnak. Cipő nincs, de azért egy benti szandált így is sikerült találni. Utána be a nagyáruházba. Csak pár szükséges apróság. Egy csúnyán megrakott szekérrel jöttünk kifelé. Legalább is akkor így éreztem. Nem vettünk semmi romlandót és másnap délelőtt, amikor becipeltem mindent a csomagtartóból, már fél kezemben elfért az összes szatyor. Talán hideg volt az éjszaka és összement minden. De ne kanyarogjunk! Kijőve a nagyáruházból, irány a barkácsáruház!
Addigra természetesen a két kicsi jóság már derekasan elfáradt. Néha egyébként is az az érzésem velük kapcsolatban, hogy egy zsák bolhát könnyebb egy helyen tartani, mint ezt a két tündérkét. Persze megtalálni őket sokkal könnyebb, mert a bolhák nem kiabálnak rohangálás közben. Én legalább is személy szeirnt még nem láttam olyan bolhát amelyik rohangálás közben kiabált volna. Ez persze a mi két zsák bolhánkat nem zavarta. Ők ide mentek meg oda mentek, ezt akartak meg azt akartak.
Gyors választás. Pénztár. Irány haza!
Útközben útbaesett a bohócos gyorétterem. Így a teljes család még úgysem volt. De nem is vártunk még ennyit a kajára! (Ételnek nevezni azokat a készítményeket azt gondolom, túlzás volna, de a kaja egy egészen jó magyar szó erre az esetre.)
Mire hazaértünk, már kipakolni sem volt ereje egyikünknek sem, de erre korábban már utaltam.
Szombaton végre (úgy ebéd után, amikor a rendes ember pihenni szokott egyet a finom ebéd után), hozzáláthattam a csapcseréhez. Egyszerűnek tűnik.
Alapszerelés. Régi le, új fel. Kinyit, elzár. Jó. Illetve nem jó. Folyik. Ott is, ahol nem kellene, ahogy, a régi.
Padló. Az amúgy sem túl fényes lelki állapotomnak még egy pofon: még ezt sem tudod rendesen megcsinálni! Ezt persze senki nem mondja ki nyíltan. Mindenki csak gondolja. Miközben igyekszik tudomást sem venni az egészről.
Vasárnap délelőtt vissza a barkácsáruházba. Bolhák helyett apóssal.
Ez rosszabb, mint a két gyerek! Azokat legalább nem érdekelte, hogy mi van körülöttük. Após mindent megvizsgál, mindent alaposan megnéz, elolvas. Gondolkodik. A végén persze nem vesz semmit, de azt nagyon alaposan teszi. Büntetésként pedig még két hétig pontosan emlékszik minden árucikk árára!
Az információnál gördülékeny ügyintézés. Udvarias, határozott, pontos. A kedves, vagy a szolgálatkész jelző kimarad. Úgy látszik, nem figyelt oda a tanfolyamon, vagy nincs annyira megfizetve, hogy ez is beleférjen. De akár a monotóniatűrése is lehet a probléma. Száz után a százegyedik már ugyanaz. Nem tudom, édesanyám annak idején honnan vette azt a hihetetlen mennyiségű energiát, aminek a segítségével mindenkivel kedves tudott lenni. Még azokkal is, akikkel nem kellett volna. Szerencsére nekem van feleségem, aki nemcsak hogy kedves velem, de még szeret is, így ezzel kapcsolatosan nem támasztok másokkal szemben igényeket.
A lényeg: két csaptelep lecserélve két drágább fajtára. Mondtam apósomnak, hogy siessünk haza. Ha ez is csöpög, legalább még délután legyen idő visszahozni.
Már a régit sem kellett levenni, így sokkal gyorsabban fölkerültek a helyükre. Nem folynak, nem csöpögnek, csak ott ahol kell. Egyelőre.
Ilyesformán telik el egy normális család egy normális hétvégéje. Ugye?

Feledékenység

Keresek.
Nem találom.
Nem emlékszem, hova tettem? Azt sem tudom, mikor volt utoljára a kezemben?
Van, ami legalább nagy vonalakban rémlik, de sajnos nem egyvalami, amivel mostanában így járok. Nem tudom elképzelni sem, hogy hol lehetnek?
Amikor időm engedi, el szoktam rajta gondolkozni -- főként a buszon utazva --, hogy ha én ez vagy az lennék és nem akarnám, hogy megtaláljanak, akkor hova bújnék? Van, amire emlékszem, hogy volt a kezemben. Azt gondoltam, ha ezt ide teszem, többé nem fogom megtalálni. Úgy lett.
A többség azonban egyszerűen csak kiveszett az életemből.
Érdekes, hogy csak akkor tűnik fel a hiány, amikor szükség lenne rájuk...
Tárgyak, emberek!
Hol vagytok?
Gyertek elő!

Templom Futás - közvetítés a helyszínről

Az időjárás megtréfált mindenkit szombaton. Nagyon sokáig úgy látszott, azoknak lesz igaza, akik otthon maradtak. Ám aki nem félt, csak hitt, azt az ő reménysége meg nem szégyenítette. A rajt és maga a futás ragyogó napsütésben -- egy kis széllel megkönnyítve, vagy néha megnehezítve, de -- eső nélkül ment végbe. Az első befutók fél órán belül megjelentek a célegyenesben. Ők persze nem a 11 km-es távot futották végig, de a teljesítményük így is csodálni való.
Délután a zárdakertben beszélgetős családi délután zajlott. Aki akart, már délelőtt részt vehetett fafaragó, fazekas vagy más kézműves foglalkozásokon. Délutánra maradt az ügyesség: íjászat, célba dobás, de lehetett látni gólyalábakat, rajtuk ügyesen egyensúlyozókkal, sőt volt, aki szimplán a súlyemelést választotta. Szabványos félliteres, a fogyasztástól egyre könnyebbedő eszközökkel ...
A zárdakert festői kis tavába több gyerek is beleesett. Mindenki épségben kijutott a partra. Az őshonos piócák pedig örültek a friss tápláléknak.
A zárásként tervezett színdarabot pár órával korábban visszamondta(ták) a szereplő(k), így elmaradt, de ezen kívül minden nagyon szép volt, minden nagyon jó volt.
Személy szerint remélem, hogy ismét hagyomány született Zsámbék városában. Ha jól belegondolok, ez volna a várossá avatásunk után keletkezett első hagyomány, amiben mindenki színre, nemre és származásra való tekintet nélkül egyforma szívvel és örömmel vett részt.
Jövőre pedig elvárjuk azokat is, akik idén nem jöttek.

Még 21 nap...

... a terv szerint. Persze ilyenkor szoktak máshogy alakulni a dolgok. Ma például szokatlanul nyugodt volt a kisklapec odabent a pociban. Ettől Anya akár meg is nyugodhatott volna.
De Anya nem nyugszik meg, mert Anya fáradt. Anyának van két nagyobb gyereke, akik tegnap megkezdték.
A nagyobbik az iskolát. Egyelőre egyedül ül egy padban, mint másik hét társa -- ha lehet hinni a becsléseinknek, -- de nagyon tetszik neki a hely. Nekünk is tetszik. Már örülünk, hogy nem vették fel az úri iskolába. (Nem gondolom, hogy tudnának vele mit kezdeni.) Jó anyagból, jó eszközökkel is lehet szemetet gyártani. A nem-túl-jó alapanyag és eszközkészlet az igazi kihívás! A magam részéről azon leszek, hogy a tanítóknak minden támogatást meg tudjak adni.
A kisebbik az ovit. Ezúttal már saját jogon és nem bátyópótlékként. Nem ismeretlen ezért már számára ez a környezet, bár most vannak új arcok is a csoportban. Ez mindig így van. Vannak, akik elballagtak, vannak a régiek, akikkel eddig is együtt járt, és vannak az újak. Tegnap reggel a kislány odabújt hozzám és nem akart bemenni a csoportszobába. Az óvónéni sietett a segítségemre, aki kikapta a kezemből a megszeppent kislányt és integettek nekem az ablakból.
Bizakodom és teszem, ami erőmből telik.
"Itt vagyok, mást nem tehetek."