Befejezéséhez közeledik a térkő projekt

Már csak 16 négyzetméter követ kell leraknom valahová...

Egyébként bármilyen lehet a sóder, és bárhogy rakhatod a követ. Ha az első sor nem egyenes, utána már mindegy. Kicsit lehet csalni, és nagyon el lehet rontani.
A garázsfeljárót ötször kezdtem újra, és csak azért nem szedtem fel hatodjára is, mert úgy döntöttem, hogy olyan lesz, amilyen lesz, most már elengedem.
A nagyobb baj most az, hogy iderendeltem mintegy két köbméter finom homokot 23 ezer forintért, és az már jól látszik, hogy egy fél köbméter elég lett volna az egészet besöpörni.

Most így állunk.

Tegnap volt az utolsó munkában töltött napom a jelenlegi munkahelyemen.
A munkaviszonyomból még van néhány nap hátra, de azokon szabadságon leszek. Valamiért nem tudom ezeket a váltásokat még jól kezelni. De lássuk, mit adtak nekünk a rómaiak:
Megtanultam, hogy a problémák elől el lehet futni, de utolérnek. Az egyel korábbi helyemen az volt a bajom, hogy elköltöztünk, és volt egy technikai nehézség (biztonsággal kapcsolatos), amihez nem nőttem fel eléggé. Voltak ott nehéz emberek, akikkel bravúros módon kerültem a kommunikációt. Onnan eljöttem, majd rá egy évre, ezen a munkahelyemen is költöztünk. Igaz, a lakóhelyemhez közelebb, és jó nagy felfordulás volt minden téren ez is magában. Aztán elkezdtek kihullani az emberek. Azok, akikkel jó volt együtt dolgozni. Illetve itt is rám talált ugyanaz a technikai nehézség, mint korábban. Itt ugyan már többet értettem belőle, de attól még nem lopta be magát a szívembe. Végül pedig itt is voltak nehéz emberek. Vagy én vagyok nehéz ember, és örülhetek, hogy néhányan mégis, így is elviselnek.
Sokat tanultam, sokat nevelődtem. Szükségem volt még ezekre az évekre, hogy ismét neki merjek vágni a világnak. Ezúttal nem az üzletpolitika elhatározásából, hanem a saját akaratomból.

Akárhogy is: mindig sok szeretettel fogok visszagondolni azokra az évekre, amiket ezekkel az emberekkel töltöttem el.

Cseppenkénti adagolás

Elkezdenek kiszivárogni a dolgok.
Van, aki a nagyfiú tanárai közül kész tényként közölte a tanítványaival, hogy május 15-én újra megnyílik az iskola, és akkor "szétfelelteti" az osztályt!
A másik nem hagyhat ki egy becsmérlő megjegyzést a gyerek Linuxos számítógépére. A harmadik azon nyavalyog, hogy miért nincs az általa ismert konferencia alkalmazás linuxos változatában taps, meg felemelt hüvelykujj... A többség még mindig a Word/Excel/PowerPoint szentháromság bűvkörében mozogva próbálja eljuttatni egyéni és lopott gondolatait (az eredeti szerző feltüntetésének jó érzésű hanyagolásával) a szerencsétlen diáksereg számára.
Hogy nekünk miért nincs webkameránk?! ...
Hát először is azért, mert nem szeretjük, ha "véletlenül valakik belátnak" olyan helyekre, amiket pont mi, pont nekik pont nem akarunk megmutatni. Másodszor sem egy tízéves, de még a 15 éves gyerek sem igazán tudja felmérni, hogy mi az a tartalom, ami belefér a "háttér" kategóriába, és mi az, ami már információgyűjtési alapanyag? De ezt más se nagyon érti, felnőtt emberek, nem hogy tizenéves suhancok!

A munkahelyen -- mert nekem még van munkám, nem minden ismerősöm van így ezzel, -- azt kutatják, hogy hogyan lehetne a hatékonyságunkat még jobban megnövelni? Hogyan lehetne minél több embert rávenni, hogy otthonról dolgozzanak?
Mert akkor kisebb iroda is elég, és lehet spórolni a bérleti díjon! Például.
Mondtam az ezzel kapcsolatos beszélgetésen, hogy amíg az egy óra hosszára kiírt megbeszélés másfél, két óra hosszát, vagy több időt igényel, addig nem nagyon van értelme hatékonyságról beszélni! Előbb tiszteljük meg egymást azzal, hogy az egyébként 15 perces megbeszélést nem húzzuk egy óránál továbbra, csak mert nap közben most ritkán beszélünk egymással, és ezért ilyenkor lehet jól megbeszélni minden munkával kapcsolatos kérdést.
Van ennek egy másik nézete. Aspektusa, ha úgy tetszik.
Most ugye szükségállapot van. Azzal dolgozunk, amivel tudunk, azokkal az eszközökkel, amik jelen pillanatban rendelkezésünkre állnak, és működnek. De ez az állapot rámutat számos olyan hiányosságra, amit ha orvosolnánk, akkor jelentősen növekedhetne a hatékonyságunk.
Például ha az irodában használt számítógépünket otthonról nem valami ugródeszka-rendszeren keresztül kellene elérni (mert egyesek szerint ez így biztonságos, csakhogy nem az! A biztonság hamis illúziójának megteremtése pedig egy csomó adminisztratív időt visz el a bejelentkezések láncolata miatt). Megoldás lehetne, ha otthon lehetne tartani a számítógéppark hozzánk tartozó részét... csakhogy ahhoz már kellene szünetmentes tápellátás, légkondi... meg hely, ahol ezek fizikailag léteznek. Nem lehet mindent fölvinni a padlásra! Arról nem is beszélve, ha néhanap mégiscsak az irodából kell(ene) dolgozni valami miatt.
Nem egyszerű ezt átlátni, átgondolni, az biztos, de most elkezdődött valami.
Ezen a téren is.

Tesztelőként felismerem már a helyzeteket, amikor engem tesztelnek. Na ez most ilyen. Csak nem úgy tesztelnek, ahogy kellene!

Azt hittem, hiba volt újraindítani ezt a blogot. Azt hittem, nem lesz időm, erőm írni. ...
Aztán ez a szöveg is csak kifolyt az agyamból. Ha helyenként homályos utalásokat tartalmaz, az nem biztos, hogy véletlen.

Feltámadás 2020

Ilyen ünnepünk még nem volt!
Még soha senkinek nem volt ilyen ünnepe, amikor a templomok üresen maradtak, és tévén / videoközvetítve láthattuk csak a húsvéti ünnepek szertartásait. Néhány bátor ember ment csak el a templomokba, a felvételek elkészítése miatt.

Március 5-én mutattak ki vírust 2 ember szervezetében. Akkor még azt hittük, ez az egész csak egy felkapott hiszti. Nem kell komolyan venni. Mostanra sokminden megváltozott.
Egy hónapja be vagyunk zárva az otthonainkba. Félünk kimenni. A gyerekek itthonról tanulnak (ezt most tantermen kívüli, digitális oktatásnak hívják, valójában annak puszta kísérlete, hogy úgy tűnjön, mégis csinálnak valamit). Igazából mi tanítjuk őket, tanári segítséggel.
Balázs járt a legrosszabbul, mert nem csak odaadják neki a tananyagot, hanem még azt is elvárják, hogy a megfelelő digitális tanterembe a tanóra ideje alatt végig be legyen jelentkezve. Ez persze nem megy úgy, ha a tanár képtelen beállítani, hogy az ő termébe 20-nál többen is bejelentkezhessenek, de ezt is ügyesen rátolja a diákokra: aki nincs ott, annak igazolatlan mulasztása van. (Honnan szerezzünk neki igazolást?!) Ez egyszeri eset volt, de akkor jelentős gyomorgörcsöt okozott. Mármint a magunkfajta lelkiismeretes embereknek, akik megpróbálnak a szabályok szerint játszani.
Nekem olyan a munkám, hogy itthonról is tudom végezni, de ez sem egyszerű. Valamiért nehéz lehet érteni, hogy én a fizetésemet nem a jobbnál jobb, csúcsmodern számítógépek vásárlására fordítom, hanem a családom fenntartására, mint egyedüli kereső. Ebből fakadóan a legjobb számítógép a házban az a céges laptop, amit mindenki más szid, és vígan használja helyette az otthoni gépét. Én pedig azzal kell ellássam a feladatom, ami van.
Nem volt egyszerű egy hétvége alatt a három iskolás korú gyermeknek előásni három számítógépet, és kitalálni, hogy mit kezdünk az ovissal, amíg a többiek tanulnak.
De gondolom, máshol is így van ez.
Lassan beletörődünk.
Valaki azt gondolja, hogy mennyivel többet tudunk így a családdal lenni? Hát ... nem egészen. Utazás mondjuk nincs, de reggel kilenckor már ott ülök a napindító mítingen, és este hat körül még mindig jönnek hívások, hogy ez, vagy az hogy van, hogyan legyen. Persze, beszéljünk. Persze, szép elképzelés az is, hogy én majd hétkor beülök dolgozni, és akkor délután háromra/fél négyre végzek, és milyen jó lesz. Aztán még este hétkor mindig ugyanazt a kukoricát morzsolom. A család meg visít, mert itthon vagyok ugyan, de mégsem.
A legjobb az, amikor az értekezlet közepén a családom egy tagja beront a szobába, és bár láthatja, ha akarja, hogy a fejemen van egy böszme nagy mikrofonos fülhallgató, de belefog a mondókájába, és miután nem reagálok, mert mondjuk másra figyelek éppen, sértődötten becsapja maga mögött az ajtót. Láttunk ilyet. Még kell egy kis idő, mire megértik, hogy mi itt a történet.
Az én állásom legalább még megvan.

Úgy folytattam, mintha nem lett volna ez a fél év szünet.
Muszáj valahol naplózni, hogy mi történik, mert ilyen még nem volt a világon, és remélem, nem is lesz többé. Tanulunk belőle, és nem engedünk végül a nagyipari hisztériakeltésnek!
Remélem, lesz időm/erőm leírni, hogy mit értek ez alatt. Most egyelőre naponta adok magamnak 25 percet, amikor az eltelt nap történéseit naplózom. Lehet, hogy csak huszat. Meglátjuk. Még nagyon kialakulatlan az új világ. Itt jól jön a tudás, hogy hogyan kell a zavarosban horgászni. Letelt a mai idő.

Fönt alszik

Két hónapja műtötték Balázst.
Mindkét lábában átvágták a feszes izomrostokat.
Mindkét lába be volt gipszelve. Először egy hétig combközépig érő, majd két hétig térd alá érő, majd három hétig megerősített (járó) térd alá érő gipsze volt.

Finoman szólva is élménygazdag hónapok után ma hivatalosan is visszaköltözött az emeleti szobájába.
Büszke vagyok a nagyfiamra! ... és ahogy múlik az idő, a maga idegesítő kis hülyeségeivel együtt is egyre jobban szeretem!

Természetesen a többieket is.

Találtam egy képeslapot...

... amit még múlt év karácsonyára írtam.
Találtam egy képeslapot, amit akkor nem küldtem el.
Egy képeslapot, amit most már nem is fogok elküldeni, mert a címzett húsvétkor meghalt.

Emlék marad ez a lap.
Emlékeztet majd mindarra, amit megtehettem volna azokért, akiket szeretek.
Emlékeztet arra, hogy az élőket szeressem, amíg élnek!
... mert az élet rövid.

csak a teste

azt a reggelt szeretném

eltenni magamnak amikor

még nem tudtuk hogy többé

ebben a világban már

nem találkozunk

 

csak a teste maradt

köztünk bizonyságul

hogy mulandó és örök

szétvált már esetében

 

ázott verébként csipegetjük

emléke szétszóródó morzsáit

míg magunk is

utána nem indulunk

 

Sárvár, 2019-04-26 22:39

Szabad akarat

Lassan két éve váltottam utoljára munkahelyet.
Akkor úgy hittem, visszatérek a gyökereimhez. Hát gyökeret azt találtam szép mennyiségben. Igazán örülök, hogy vannak arcok, akiket megismerhettem, de már nem hiszek a kánaán pár pillanaton belüli eljövetelében.
Nekem még van hova mennem, és nem muszáj pont ide besavanyodni. Húsz év múlva rádöbbenhetnék, hogy igazából nem is értek máshoz, csak be tudom bizonyítani mindenki másról, hogy mennyire hasznavehetetlen. Ettől pedig én nagyon hasznosnak érezném majd magam. De az én életemnek ennél több értelme van!

Legalább öt értelme van az életemnek, és a munka nem tartozik közéjük. Persze, jó volna olyan helyen dolgozni, ahol fejlődik is az ember, és nem csak visszafelé. Mert a gyökerek bizony megkötnek a talajon.

Nem szabad elfelejteni, hogy honnan jövünk, de menni kell tovább, amikor eljön az ideje. Nálam eljött az ideje a továbblépési lehetőségek keresésének.
Nincs lépéskényszer.
Felszabadult válogatás van.

Téli idő jár...

Percenként változik, hogy esik, vagy szakad, vagy nem.
Ha éppen esik, akkor az változik, hogy mi esik. Eső, hó, jeges eső, jeges hó.
A gyerekekért pedig el kell menni az iskolába.

Annak idején sem gondolkodtunk sokat olyasmin, amit meg kellett tenni.
Ott voltunk, aláírtuk, hoztuk, vittük, lefogtuk ha máshogy nem ment. Hányszor adtuk szegényeket sintérek kezére?!
Semmi nem végleges, és ők nagyon türelmesek velünk. Talán szeretnek ...
A nagyobbak, mert nőnek, kezdenek belelátni a lapjainkba, és meg-megkérdik, hogy ebből-abból hogyan is tudtunk olyan jól kijönni? Mi sem értjük. Tettük a dolgunkat. Akkor is.

Megint megpróbáljuk, más választásunk nincs.
Rendhagyó születésnap lesz, az biztos.

Nehéz éjjel, nehéz nap

A kicsi hányt az éjjel. Többször is.
Felváltva töltöttük mellette az éjszakát. Egy idő után nem bírtam tovább, és nem ok nélkül. Reggelre rajtam is kitört a hányós hasmenés.
Peti már volt benne, úgyhogy volt róla fogalmunk milyen, és meddig tart. De amikor személyes érintettség esete forog fönn, akkor valahogy mégis kicsit más értelmet nyernek a dolgok.

Réka viharos sebességgel jobban lett. Nekem eltartott egy darabig, de este már tudtam enni valamit, és már most a gép elé is idemerészkedtem.
... és most ennyire futotta az erőmből.

Visszahívtak

Valakinek eszébe jutottam a zsámbéki gyülekezetből.
2011-ben hagytuk el a várost a családommal. Azóta már csak látogatóba megyünk olykor-olykor. A gyülekezet sem tart már számon tagjai között, és szeretnék úgy emlékezni, hogy kérésemre töröltek a választói névjegyzékből.

Azért valakinek időnként még eszébe jutok.
Adom tovább, ahogy én kaptam: szeretettel.

Ember tervez

... mert pár óra múlva kelni kell.
... mert pár órával ezelőtt még élveztem, hogy ideférek a géphez.
... mert a feleségem szerette volna átbeszélni a kerttel kapcsolatos elképzeléseket, miután a gyerekek elaludtak.

Szóval terveztünk.
Mást, mint amit terveztem, mert én azt terveztem, hogy írok egy pár szót a Sárváron töltött időről, de ezúttal is keresztül húztak a számításaimon.

Közben értesültem egy döbbenetes tényről. Egy ember, akit nagyra tartottam, nevezett M. László nemcsak hogy meghalt, de már el is temették. Fiatal volt még, tele tervekkel. A betegség győzött.

Szerintem én jártam jobban.
Megyek aludni. Kezdődnek a dolgos hétköznapok.
... mával.

Kedves emberek...

... akikkel egy helyre sodort a szél egykor.
Némelyikük még megvan.

Van, akivel pont ma ebédeltem volna, de aztán közbeszólt a munka. Ezúttal az enyém. Van, amikor valaki másé. Azt is megértjük. Mindannyian kerülhetünk ilyen helyzetbe.

Némelyikük elveszett.

Holnaptól ismét hosszabbodik a volt munkatársaim névsora. Akinek a neve számomra egyet jelentett a Céggel az elmúlt tíz évben, most más utakon keresi tovább a kihívásokat.

Örökké semmi nem tart ebben a világban. Valamit mindig le kell rombolni, hogy a kövekből új világot építhessünk. Nem biztos, hogy jobb lesz, de más lesz.

Életünk lenyomatai pedig egymás lelkében, mint kőzetekben a fosszíliák.

Megélt történelem

Költözik a cég, ahol dolgozom. Egyik irodából a másikba, egyik forgalmas út mellől a másik mellé.
Én egyértelműen nyerni fogok ezen, hiszen az új iroda lényegesen közelebb van otthonról, de nem mindenki van ezzel így.
Van, akinek közelebb lesz, van akinek mindegy, és van, akinek lényegesen messzebb.
Az irodaváltás szervezeti átalakulásokkal is együtt jár. Teljesen normális, hogy nem mindenki bírja ezt a bizonytalanságot. Annak idején én sem bírtam.
De nem léptem, inkább belebetegedtem. Végül, összességében mégis jobb volt maradni. Vagy jobb lett volna akkor lépni tovább? Ezt most már nem tudom meg. A dolgok jelen állása szerint mindegy is.

Belenőni egy olyan kultúrába, hogy minden évben felmerül az elköltözés, és minden évben jól nem lesz belőle semmi, majd hirtelen egyszercsak lesz, és még azt sem lehet tudni, hogy ki jön, ki marad... Nem lehet egyszerű, ha valaki komolyan veszi. Az időben szerzett információ kincset ér...
Biztosan?
Ez a cég 10 éve is itt volt, és ha csak valami nagyon furcsa nem történik, még 10 év múlva is itt lesz. Talán még akkor is, amikor harmadszor visszajövök. Nem tudom.

Láttam már költözést. Jól szervezettet, és most már összehasonlítási alapom is van. Nem is egy. Ha az ember nem csak úgy él bele a világba, mint egy zsák krumpli, akkor az évek múlásával nagy tapasztalatra lehet szert tenni. Azt pedig sohase lehessen tudni, hogy melyik tapasztalat éppen hol, és mikor lesz hasznos. Például arra vonatkozóan, hogy érdemes-e az információkat vadászni, és azonnal tudni minden rezdülést?
A tapasztalat például azt mutatja, hogy a költözés bejelentése elindítja a lázadást, a lavinát, és ez a létszám látványos csökkenésében nyilvánul meg. Ezt a folyamatot aztán vagy megállítják, vagy nem. De aki megy, azzal is lesz valami, és aki marad, azzal is lesz valami.
A döntés meghozatalához nem belső információkra van szükség. Egyszerűen tudni kell, mennyit ér az ember a piacon?

...
Másfelől hallgatni. Nem azért, mert nincs mit mondani, hanem mert nincs kinek. Mert úgyse érti senki. Mert közben az élet többi része is zajlik.
Mert föltenni még csak-csak segít valaki azt a betonkeverőt, de levenni már megint csak magam leszek.
De megoldom ezt is, mint annyi minden mást. Mert tudom, hogy kire számíthatok.

Nincs emberem. Régebb óta, mint annak ott a tó mellett.
Volt, amikor volt.
Mivé lettem?! Micsoda nyomorúság ez is?!
Ha már mindaz nem elég, ami eddig volt...
Marad a tehetetlen harag a szeméytelen, kegyetlen valósággal szemben, amely mivel kifele nem talál magának célpontot, befele fordul.
Vagy mégis kifele. Olyanok felé, akik mellettem vannak. Akik szeretnek. Vagy szerettek. Mert már azt sem biztos hogy lehet jelen időben.
Mivé lettem?! Micsoda nyomorúság ez is?!

Miből jövök megint kifelé?!
Egyedül, persze.
Nincs emberem.

Számadás

Érdekes helyzetbe kerültem. Leírom ide is -- valamelyik majd csak megmarad.

Ültem az autóban a benzinkútnál, lapozgattam a telefonomban a névjegyeket.
A híd előtt, a legnagyobb dugó közepén szétcsúszott egy cső, és elfolyt minden hűtővíz. Egy kedves fiatalember elvontatott a kútig. A csövet visszatettem, a vizet utána töltöttem. Elfordítottam a kulcsot, és...
Nem történt semmi.
Néztem hát, kit tudnék megkérni, hogy vontasson haza?...

Már itthon vagyok, az autó pedig a szerelőnél.
Neked hány ilyen neved van?

Nekem el kellett ezen gondolkozni még most, húsvét előtt.

Nem idő, nem kedv kérdése

... hanem odafigyelésé.

Advent.
Ezúttal el se lehetett téveszteni, mert az új szomszédok szép sorban kirakták az eresz alá az ilyen-olyan fényjátékokat, a kapukra koszorú, az ablakokba csillag került.
Szinte már feszélyezve éreztük magunkat, hogy nálunk nincs semmi dekoráció.
Illetve dehogynincs! Van adventi koszorúnk. Ezúttal koszorú formájú.

Nekem régi, és makacs gondolatom, hogy belsőleg készüljünk inkább, mint külsőleg. Ezúttal végül a feleségem kedvéért elengedtem ezt a hozzáállást, és lett egy kis fényfüzérünk a garázskapu fölött.
Innentől viszont nem volt megállás. Elszaporodtak az ablakokban a manósipkák, sőt! még a nappaliba is jutott egy, zanótból.

A teljes képhez hozzátartozik a hirtelen ötlettől vezetve felszerelt fényfüzér a manósapka fölé.

Kicsit még ügyeskedni kellett volna, hogy szívet formázzon, de vidékre jó lesz így is -- ahogy a volt menyasszonyom mondta pesti lány korában.
Vannak továbbá ilyen izék a nappaliban a függönyre fölszerkesztve, hogy az is szép legyen.

Ugye, szép lett?

Tündérek járnak közöttünk. Az egyik ilyen tündér a feleségem, akinek a keze nyomán a házból, ahol lakunk, lassan, titokban otthon lesz. Meleg, tágas otthon, ahova beférnek a kiscsikók, a kiskakasok, a csirkék... de még a vén szamarak is.
Tiszta Betlehem! Ehem...

A dekoráció mellett pedig például gyakoroljuk már, hogy hogyan férünk el egy asztalnál ennyien. Azt hiszem, ezt még kell azért gyakorolnunk, de végül menni fog.

Áldott karácsony-várást kívánunk mindenkinek!

Új itthon

... mert a mi nyughatatlan formánknak nem elég egy évben egy költözés.
Dunakeszi.
Ezúttal hosszabb időre.
Mindennek új szaga van, és mindent szokni kell. A gyerekek egy kivételével új iskolában. Nekik is szokni kell.
Időnkből, és idegeinkből lehetne több is. Csakúgy, mint derekunkból.

A továbbiakat innen folytatjuk akkor.
Ez a bejegyzés a biztos jele annak, hogy a számítógép is össze lett rakva, és már internet is van, habár még nem olyan formában, és nem úgy, ahogy el lett az képzelve, de azért már mutatkozik valami.
Ez a kezdet folytatása. Szeretem az őszt! Tele van izgalommal.

Buda Ferenc:
Fekszem csak egymagam

Jajgatva sír a szél
nyugalmát nem leli
ágak szikár hegyén
Október lángjai

Szőlőszemek között
parányi pók lapul
holtában ím a lomb
repülni megtanul

Ahány még fönn marad
lehull mind reggelig
hulltukkal életem
tetézve megtelik

Szemembe por szitál
talpamra sár tapad
fölszedni sem tudom
szétrongyolt sátramat

Juhokkal sík mezőn
járnék én boldogan
vernék izzó vasat
ha adnál jó uram

Fekszem csak egymagam
aludni nem tudok
néznek rám szótlanul
elhamvadt csillagok

Forrás: PIM

Nem lep meg...

Nem lep meg a bonyolultság, amivel bizonyos ügyek intézése jár.
Nem lep meg, hogy hármunknak nem tűnik fel, ami a negyediknek igen, de neki sem azonnal.
Nem lep meg, hogy találnak valamit, ami hiányzik.

Ritkán van olyan, hogy egyszerre mind a három félét, és ki tudja, meddig lesz/lehet még ilyen?
Ritkán van olyan, hogy nincs bevállalás, négy kész. Nekünk viszont pontosan ezért ... kellett kilépni a komfort zónából, ahol elporosodtunk volna még évekig, hallgatva a ... mindegy.

Minden készen van. Hogy mi tart öt hétig, vagy tovább, azt van, aki meg tudná mondani. De nem érdekel. Az óra ketyeg, és az idő nekünk dolgozik.

Sakkélet

A sakk egy olyan játék, amelyben előre kell gondolkodni. Az nyer, aki tovább lát előre, aki tovább tudja gondolni az adott állásból kiindulva a lehetséges (és nem lehetséges) további állásokat, és képes ezek közül azt választani, ami számára a legelőnyösebb kimenetellel kecsegtet.

Néha az életünk is egy sakkpartihoz hasonlít. Mi van, ha aláírjuk? Mi van, ha nem? Mi van, ha megkapjuk az engedélyt a héten? Mi van, ha nem, és mindenki elmegy szabadságra? Mi van, ha ezek nélkül elkezdünk intézkedni? Mi van, ha nyugton maradunk, és várjuk, hogy mi lesz?

Van persze, amit addig is lehet inténzni. Van például gázszerelő. Három.
Van egy arrogáns, és roppant magabiztos, akinek a kiszállásait az irodában szervezik. Az irodában, ahol még arra sem képesek, hogy felvegyék a telefont.
Van egy cég, akik pestiek ugyan, de van egy telephelyük Szadán, és szintén nem képesek fölvenni a telefont, pedig a munkatársaiknak fényképes megbízólevele van.
Van egy szerelő, aki a készüléket gyártó cég hivatalos szervizlistáján is szerepel, helybeli, és szintén nem veszi föl a telefont.
Ez a választék.

Viszont a legutolsó visszahívott. Elmondta, hogy nagyon sajnálja, amiért nem vette föl a telefont, de ő most éppen szabadságon van, és mikor tudna ezzel foglalkozni, és kb. mennyibe kerülne. Szerintem nyert egy ügyfelet hosszú távra. De majd meglátjuk, mennyire beszélünk egy nyelvet.
Ha esetleg nem, akkor még mindig ott van a másik kettő. Lehet próbálkozni.
Végső soron ez is egy sakkparti.

Ezen a bajnokságon hány táblát kell nyernünk a helyezésért? Nehezebb-e vajon úgy játszani, hogy némelyik mérkőzésen még a megengedett lépéseket sem ismerjük pontosan?

... és közben még meleg is van. Nem csak a felvonuláson.

Hazatérések

Április végén kezdődött, amikor elfogadtam az egyik korábbi munkahelyem ajánlatát, és bár azóta a cégnél gyakorlatilag minden megváltozott, én mégis visszatérésként könyveltem el magamban ezt a váltást erős érzelmi kötődésekkel.
Június végén pedig, hosszas és derékfájdító előkészületek után visszatértünk Zsámbékra is.
Érdekes, új formában használjuk a régi kereteket. Életünk 10 csodálatos, küzdelmekkel, örömmel, bánattal teli idejének díszleteit új, érettebb tartalommal igyekszünk megtölteni.
Felvettük a kapcsolatot a helyi református gyülekezettel is. Ezt szintén egy visszatérésként lehet érteni. Nekem ez a 70 éve plántált zsámbéki gyülekezet a reformátussá lételem tanúja, és mint ilyen, kálvinista szülő anyám. Valahogy úgy éltem az elmúlt években, hogy ha névjegyzék szerint nem is, de ennek a gyülekezetnek mindig imádkozó tagja maradtam.

Kellenek ezek a visszatérések. Kell, hogy az ember lássa, honnan jött. Kell, hogy leássunk az ingoványban a szikláig, ahonnan el lehet rugaszkodni.
Hiszem, hogy valami jobb készül, és hiszem, hogy annak az eljövendő jónak én nem csak várományosa, hanem tevőleges készítője is vagyok. Valami különös kegyelem folytán, lehetek.

Vannak más gyökereim is. Egyre nehezebben, de vannak.
Olyan nehéz látni, átérezni a tehetetlenséget. Nem tehetek semmit. Akár ez van, akár amaz, ha megtudom, el kell hogy fogadjam, mert ... nem tehetek semmit. Otthonomnak számítom ugyan még, de egyre fájdalmasabban tudom, hogy oda én haza már így, mint ahogy most ide hazajöttem, nem megyek.

Otthon majd találkozunk, és ott tényleg rengeteg időnk lesz. Egy egész örökkévalóság.

Dobozvilág

Általában nem költözködöm, viszont ha igen, akkor újabban egy év alatt akár kétszer is.
Hat éve is így volt, most sincs másként.

Egy kicsit visszatérünk a gyökerekhez.
Látni, hogy minden megváltozott. Ugyanaz, csak ... más.
De mindig a gyökerektől kell kezdeni.

Ahogy az életünk fája növekszik, egyre nagyobb földlabdát kell mozgantni vele együtt, amikor átültetjük. Nem csak a tárgyakra, kacatokra gondolok, amiket évek során fölhalmozunk, és ragaszkodunk hozzájuk. Az emlékeink, az ismerőseink, akár barátaink mind ehhez a földlabdához tartoznak. Mindaz, amiben a gyökereink vannak.

Mindaz, ami kell ahhoz, hogy éljünk.
Jelenleg éppen dobozokból.