Tanuljuk meg úgy...

Esti beszélgetésben hangzott el: "ha nem kelek föl holnap reggel, szeretném, ha tudnád,..."
Visszagondolva rá, ez jutott az eszembe.
Haladok. Apró lépésekben.
Talán még jó irányba is.

Valamiért ezt a bejegyzést nagyon nem akarta a keretrendszer, hogy elkészítsem. Erősen megdolgoztam érte, hogy mégis...

A második szavam a hála.
Nem olyan rég döbbentem rá, hogy nem nagyon van, akire számíthatnék, ha valamiben mégis segítségre van szükségem. Ma valahogy mégiscsak akadt, aki föltegye, meg levegye az utánfutóról azt a betonkeverőt. Jöhet a sóder, és kezdődhet a kavarás.
A húsvét utáni füvezésnek kezd látszani az eredménye: szép zöld szakálla van helyenként a földnek. Már alig várom, hogy rá lehessen menni. Nem a gyepet szeretném élvezni, hanem el szeretném távolítani a játékokat, amiket a lelkes gyerekeim rádobáltak a bevetett területre, hogy legyen mivel játszani a fűnek, miután kikel.

... mégis, hálás vagyok a segítő társakért, akik nem keresik a kifogásokat, hanem egyszerűen csak jönnek, amikor kell. Hálás vagyok a fűért, és a gyerekeimért, és ...
... fáradt. Majd meglátjuk, mire lesz erő.

Átderülés

Mint nagyszombaton. Csendes minden. Nem látszik érdemi változás.
Amikor a láthatatlanra nézek... nos, nem látok semmit, de érzem, hogy vannak kezek, amelyek ismét imára kulcsolódnak értünk! Nem tudom, kik a gazdái ezeknek a kezeknek, de hálás szívvel hozom őket ide, és más fórumokra is.
"Sok baja van az igaznak, de valamennyibõl kimenti az Úr."

Apósomért lehet most nagyon aggódni. Csúnyán megvágta magát a kezén, és bár a pontos részleteket nem ismerem, de abban biztos vagyok, hogy nem túl fényes az állapota. Jelenleg az orvosok az egyik ujjának az elvesztésével fenyegetik, és éppen mindent megtesznek azért, hogy ezt elkerüljék.

Volna még mit, ha panaszkodni akarnék, de inkább várom a szabadulást csöndesen.
Egyelőre nem látszik érdemi változás.
Mégis...

Megélt történelem

Költözik a cég, ahol dolgozom. Egyik irodából a másikba, egyik forgalmas út mellől a másik mellé.
Én egyértelműen nyerni fogok ezen, hiszen az új iroda lényegesen közelebb van otthonról, de nem mindenki van ezzel így.
Van, akinek közelebb lesz, van akinek mindegy, és van, akinek lényegesen messzebb.
Az irodaváltás szervezeti átalakulásokkal is együtt jár. Teljesen normális, hogy nem mindenki bírja ezt a bizonytalanságot. Annak idején én sem bírtam.
De nem léptem, inkább belebetegedtem. Végül, összességében mégis jobb volt maradni. Vagy jobb lett volna akkor lépni tovább? Ezt most már nem tudom meg. A dolgok jelen állása szerint mindegy is.

Belenőni egy olyan kultúrába, hogy minden évben felmerül az elköltözés, és minden évben jól nem lesz belőle semmi, majd hirtelen egyszercsak lesz, és még azt sem lehet tudni, hogy ki jön, ki marad... Nem lehet egyszerű, ha valaki komolyan veszi. Az időben szerzett információ kincset ér...
Biztosan?
Ez a cég 10 éve is itt volt, és ha csak valami nagyon furcsa nem történik, még 10 év múlva is itt lesz. Talán még akkor is, amikor harmadszor visszajövök. Nem tudom.

Láttam már költözést. Jól szervezettet, és most már összehasonlítási alapom is van. Nem is egy. Ha az ember nem csak úgy él bele a világba, mint egy zsák krumpli, akkor az évek múlásával nagy tapasztalatra lehet szert tenni. Azt pedig sohase lehessen tudni, hogy melyik tapasztalat éppen hol, és mikor lesz hasznos. Például arra vonatkozóan, hogy érdemes-e az információkat vadászni, és azonnal tudni minden rezdülést?
A tapasztalat például azt mutatja, hogy a költözés bejelentése elindítja a lázadást, a lavinát, és ez a létszám látványos csökkenésében nyilvánul meg. Ezt a folyamatot aztán vagy megállítják, vagy nem. De aki megy, azzal is lesz valami, és aki marad, azzal is lesz valami.
A döntés meghozatalához nem belső információkra van szükség. Egyszerűen tudni kell, mennyit ér az ember a piacon?

...
Másfelől hallgatni. Nem azért, mert nincs mit mondani, hanem mert nincs kinek. Mert úgyse érti senki. Mert közben az élet többi része is zajlik.
Mert föltenni még csak-csak segít valaki azt a betonkeverőt, de levenni már megint csak magam leszek.
De megoldom ezt is, mint annyi minden mást. Mert tudom, hogy kire számíthatok.

Nincs emberem. Régebb óta, mint annak ott a tó mellett.
Volt, amikor volt.
Mivé lettem?! Micsoda nyomorúság ez is?!
Ha már mindaz nem elég, ami eddig volt...
Marad a tehetetlen harag a szeméytelen, kegyetlen valósággal szemben, amely mivel kifele nem talál magának célpontot, befele fordul.
Vagy mégis kifele. Olyanok felé, akik mellettem vannak. Akik szeretnek. Vagy szerettek. Mert már azt sem biztos hogy lehet jelen időben.
Mivé lettem?! Micsoda nyomorúság ez is?!

Miből jövök megint kifelé?!
Egyedül, persze.
Nincs emberem.

Csendek

Hallgatni.
Hallgatni azért, hogy ne beszéljünk hülyeségeket. Hogy ne idegesítsünk, ne bosszantsunk, ne bántsunk. Fogat összeszorítva, szeretetből.

Hallgatni azért, mert valaki más beszél. Figyelve hallgatni, elemezni, érteni. Bólogatni. Segíteni, hogy a szó-folyammá rendezett érzéshalmaz végül megtalálja a maga medrét, útját. Világossá váljék, hogy honnan ered, és hol lesz a torkolata, ahol valamihez kapcsolódik. Valami nagyobbhoz, hogy végül a világ körforgásának önkéntelen részese legyen. De ehhez felszínre kell hozni a búvó patakot.

Hallgatni a felszínen csörgedező szó-csermelyt, amely az útjába akadó köveken játékosan tajtékzik, majd tovarohan. Amikor nincs más értelme a beszédnek, csak az "itt vagy, és fontos vagy nekem, tehát beszélek hozzád". Figyelni a felszínen a fények játékát... Talán ez a hallgatás az, ami fel tud üdíteni. De néha nagyon fárasztó. Olyankor jön a "mégis".

Hallgatni, mert senki nem figyel. Aki olyankor is figyel, amikor senki nem figyel, az úgyis tudja már, amit egyébként mondanánk, ha nem hallgatnánk. Ezzel a csönddel engedni szólni, és lehetővé tenni meghallani Azt, Aki akkor is figyel, amikor senki nem figyel.

Hallgatlak...

Ha lehetne egyet...

Ha lehetne egyet kívánni blogolással kapcsolatban, az az lenne, hogy Timi vegye föl újra a fonalat. Addig marad nekünk a jelen állapot, ami így is majdnem tíz év, és száznál több írás.

Mint aki régi temetők fölött jár, és nem tudja: annyi öröm, bánat, és szenvedés hever előttünk. Mi pedig sétálunk rajta, és észre se vesszük.

A sok szemét között mégis lehet igazi kincseket találni. Mert a világunk természete szerint itt kevés az örökkévaló. Ez nagy vígasztalás, mert a rossz sem tart örökké!
Illetve...

A csakra...

Dehogy akarok én keleti tudományokba belemenni!

Olvastam egy bejegyzést, (megéri elolvasni! Lélekzet-elállítóan rövid, és velős,) és az első gondolatom, amit megjegyzésként szerettem volna hozzá fűzni, ez volt:

Van egy másik személyes kedvencem, a "mégis".
A "csak" a legjobb ellenszere a "miért?"-eknek.

A kisgyerek nem foglalkozik a "miért?"-ekkel. Miért?
Mert az időbeliség fogalma nála még kialakulatlan. Nem válik szét az ok, és az okozat. Miért is válna szét, hiszen ha nincs idő, minden egyszerre van. Létezik az okozat, és létezik az ok. Sőt! Nincs ok, és nincs okozat. Párhuzamosan létező valamik vannak, amik közül, ha lenne sorrend, vagyis idő, akkor az egyik okozhatta volna a másikat. De nincs. Ez az örökkévalóság.
Ez az Isten időtlensége!

A CSAK!
... és a mégis.

Igen nagy felelősség ebből a végtelen időből kiszakítani a gyermekeinket, és belehelyezni őket a múlandóság tudatába. Az emberiségnek ez még nem megy valami jól. De ez csak az első halál.

Húsvét utáni lazítás

Ezúttal az udvar felét sikerült fellazítani egy szál kölcsön kapott rotációs kapával.
Persze szigorúan csak az ünnepek után, vagyis kedden.

Valaki esetleg tudja, hogy miért ünnepnap húsvét hétfő, meg pünkösd hétfő? A nagypénteket még csak-csak értem, habár többször a múltban a nagypéntek délután három óra még munkában talált. Egyszer például a szegvári víztorony tövében. Az egy emlékezetesen szélfújta nagypéntek marad most már amíg csak emlékszem még rá egyáltalán.

Szóval keddi kaland a körbepörgő kapával.
A talaj kemény, és helyenként, a nem rég befejezett építkezés maradványaként még kerülnek elő avarkori leletek. Na jó, azok talán nem, de italos alumínium dobozok, hálók, szögek, babafej nagyságú beton darabok igen. Ha kicsit mélyebbre ásnánk, talán még a tank is meglenne...
Ilyen körülmények között csak a fél kertet sikerült "megásni". De erre is nagyon büszke vagyok, mert nem mindennap adatik meg, hogy ilyen segítségem legyen!
Édesapámmal ketten tettük ugyanis ezt az alapfokú csodát. Ő gereblyézett, egyengette a talajt, kapkodta a köveket (ebben időnként a gyerekek is segítettek), én pedig a gépet próbáltam megakadályozni a talaj felszínén való eszeveszett szaladgálásban.
Ennyi év után is volt mit megértenünk, megtanulnunk egymásból.
Köszönöm!