Feltámadás 2020

Ilyen ünnepünk még nem volt!
Még soha senkinek nem volt ilyen ünnepe, amikor a templomok üresen maradtak, és tévén / videoközvetítve láthattuk csak a húsvéti ünnepek szertartásait. Néhány bátor ember ment csak el a templomokba, a felvételek elkészítése miatt.

Március 5-én mutattak ki vírust 2 ember szervezetében. Akkor még azt hittük, ez az egész csak egy felkapott hiszti. Nem kell komolyan venni. Mostanra sokminden megváltozott.
Egy hónapja be vagyunk zárva az otthonainkba. Félünk kimenni. A gyerekek itthonról tanulnak (ezt most tantermen kívüli, digitális oktatásnak hívják, valójában annak puszta kísérlete, hogy úgy tűnjön, mégis csinálnak valamit). Igazából mi tanítjuk őket, tanári segítséggel.
Balázs járt a legrosszabbul, mert nem csak odaadják neki a tananyagot, hanem még azt is elvárják, hogy a megfelelő digitális tanterembe a tanóra ideje alatt végig be legyen jelentkezve. Ez persze nem megy úgy, ha a tanár képtelen beállítani, hogy az ő termébe 20-nál többen is bejelentkezhessenek, de ezt is ügyesen rátolja a diákokra: aki nincs ott, annak igazolatlan mulasztása van. (Honnan szerezzünk neki igazolást?!) Ez egyszeri eset volt, de akkor jelentős gyomorgörcsöt okozott. Mármint a magunkfajta lelkiismeretes embereknek, akik megpróbálnak a szabályok szerint játszani.
Nekem olyan a munkám, hogy itthonról is tudom végezni, de ez sem egyszerű. Valamiért nehéz lehet érteni, hogy én a fizetésemet nem a jobbnál jobb, csúcsmodern számítógépek vásárlására fordítom, hanem a családom fenntartására, mint egyedüli kereső. Ebből fakadóan a legjobb számítógép a házban az a céges laptop, amit mindenki más szid, és vígan használja helyette az otthoni gépét. Én pedig azzal kell ellássam a feladatom, ami van.
Nem volt egyszerű egy hétvége alatt a három iskolás korú gyermeknek előásni három számítógépet, és kitalálni, hogy mit kezdünk az ovissal, amíg a többiek tanulnak.
De gondolom, máshol is így van ez.
Lassan beletörődünk.
Valaki azt gondolja, hogy mennyivel többet tudunk így a családdal lenni? Hát ... nem egészen. Utazás mondjuk nincs, de reggel kilenckor már ott ülök a napindító mítingen, és este hat körül még mindig jönnek hívások, hogy ez, vagy az hogy van, hogyan legyen. Persze, beszéljünk. Persze, szép elképzelés az is, hogy én majd hétkor beülök dolgozni, és akkor délután háromra/fél négyre végzek, és milyen jó lesz. Aztán még este hétkor mindig ugyanazt a kukoricát morzsolom. A család meg visít, mert itthon vagyok ugyan, de mégsem.
A legjobb az, amikor az értekezlet közepén a családom egy tagja beront a szobába, és bár láthatja, ha akarja, hogy a fejemen van egy böszme nagy mikrofonos fülhallgató, de belefog a mondókájába, és miután nem reagálok, mert mondjuk másra figyelek éppen, sértődötten becsapja maga mögött az ajtót. Láttunk ilyet. Még kell egy kis idő, mire megértik, hogy mi itt a történet.
Az én állásom legalább még megvan.

Úgy folytattam, mintha nem lett volna ez a fél év szünet.
Muszáj valahol naplózni, hogy mi történik, mert ilyen még nem volt a világon, és remélem, nem is lesz többé. Tanulunk belőle, és nem engedünk végül a nagyipari hisztériakeltésnek!
Remélem, lesz időm/erőm leírni, hogy mit értek ez alatt. Most egyelőre naponta adok magamnak 25 percet, amikor az eltelt nap történéseit naplózom. Lehet, hogy csak huszat. Meglátjuk. Még nagyon kialakulatlan az új világ. Itt jól jön a tudás, hogy hogyan kell a zavarosban horgászni. Letelt a mai idő.